Nagy méretű hordozók apró betűkkel teleírva, melyek a kiállítótérben képpé változnak. Intermediális kísérletek látható hangok, hallható képek és a képpé változtatott írás körül. A transzcendencia keresése új médiumok felhasználásával, kortárs szakrális művészeti kísérletek Oberfrank Luca MMA-ösztöndíjas alkotó művészi programjában.

Kivételnek számít a fiatal alkotók körében az explicit szakrális művészetre való törekvés vállalása, különösen azon új formákat kereső módokon, ahogy Oberfrank Luca teszi ezt intermediális grafikáiban. A fiatal alkotó nem pusztán a szakrális művészet progresszív lehetőségeit vizsgálja, hanem bizonyos értelemben a kortárs egyházi (keresztény) művészet új formáit is keresi olyan installatív grafikai művek létrehozásakor, melyek az egyedi és a sokszorosított grafikai sajátosságait egyesítik magukban. A szitanyomattal textilre vitt íráskép minden sora, minden betűje egyedileg készül, majd sokszorosítva ugyan veszít egyediségből, végül a térbe kerülve ismét megismételhetetlenné válik. Oberfrank művészete nem tudományos vizsgálódás vagy önként választott alkotói program, sokkal inkább személyes indíttatásból fakadó meggyőződés, azaz hit eredményeként születik. Ebből ered művei – monumentalitásuk mellett is érezhető – személyes hangvétele, melyet leginkább a minuciózus kézírás egyedisége érzékeltet. Ezt a személyességet erősíti a művek készítésének már-már aszketikus folyamatáról való tudásunk. A meditatív elmeállapotot előidéző monoton alkotói folyamat a nagy méretű hordozók felületét betöltő írás képpé válása ellenére is egyértelműen leolvasható (sic!). Emellett nem árt tudatosítanunk, hogy akárcsak Benczúr Emese repetitív hímzései, Szijj Kamilla nagyméretű grafikai sorozatai, Varga Ferenc életnagyságú rajzai, vagy Esterházy Péter Ottlik-átirata esetében, a mű értelmezésében a létrehozás folyamatának ismerete épp akkora jelentőséggel bír, mint a műtárgy szemlélése közben születő élmény.

A művész kiindulásul kanonizált (liturgikus vagy bibliai) vagy misztikus (Ávilai Szent Teréz: Belső várkastély) szövegkorpuszokat választ, melyek minden esetben egy-egy személyes (hit-) élményhez kapcsolódnak. A szöveg ismerete más szintre emelkedik a másolás aktusával, amely megidézi a szkriptóriumok szerzeteseinek imával egyenértékű monoton cselekedetét, azaz a hibátlan másolás általi megértés és befogadás aktusát, amelynek során, akárcsak a textil vagy a papír anyaga az írás képét, a másoló elméje a szöveg tartalmát issza be. A párhuzamot erősíti a másolás eredményeként a szövegből létrejövő kép esztétikai és értelmező aspektusa, akárcsak a kellsi kódex vagy a lindisfarne-i evangélium esetében, ahol a szövegkép először ornamenssé, majd illusztrációvá változik, akárcsak Oberfrank munkáin. Az alkotói program által tudatosan szűkre szabott művészi szabadság az írás képpé alakításának folyamatára korlátozódik, melynek során annak elrendezése, iránya, intenzitása, színe, denzitása (sűrűsége) és mérete adja ki a képet. Ebben az esetben azonban – akárcsak a kódexeknél – sokkal inkább tervezett építkezésre kell gondolnunk, semmint az ösztönös, a pillanat véletlenszerűségét megörökítő kalligráfia esetében. A kézírás ugyanakkor megváltoztathatatlanul hordozza azokat a személyiségre utaló formai jegyeket, amelyre a művésznek, akárcsak a szövegkorpusz esetében, nincs ráhatása.

In principio erat verbum

A fentiek felhasználásával Oberfrank Luca továbblép az audiovizuális kísérletek irányába, és ahogy a szöveg temporalitását a képbe fordítással és a térbe installálással szimultán érzékelhetővé alakította, úgy fordítja vissza a vizuális jelet akusztikai, így ismét temporálisan érzékelhető auditív élménnyé az In principio erat verbum című alkotásában. A képpé változtatott jelet, azaz az írás képét digitálisan jelként értelmező program segítségével ismét hanggá alakítja, amely így a kiállítótérben egyszerre láthatóvá és hallhatóvá válik. Hasonló kísérleti alkotás a Ligeti György kórusművének felhasználásával készült Lux aeterna című, amely a zene jellé alakított rendszere, azaz a kotta képpé alakításnak lehetőségeit vizsgálja.


Lux aeterna

Oberfrank Luca saját bevallása szerint a határtapasztalatok művészi megragadhatóságát keresi, célja a személyesen megélt lelki élmények képbe ültetésén keresztül azokat mások számára is átélhetővé tenni. Művei tehát saját lelki tapasztalatainak, másként fogalmazva folyamatművészetének képi dokumentumai (vizuális naplói) is egyben. Legújabb alkotásában a salzburgi dóm harangjátékának vizualizációjában rejlő lehetőségek foglalkoztatják. A befogadó kételye leginkább a folyamat vezérlésének esetlegessége körül kereshető, azaz a művész mennyire tudatosan irányítja az intermediális alkotások esetében kulcsfontosságú transzfer kódjait. Ha ezek esetlegesen maradnak, az erősen megkérdőjelezi a művészi folyamat hitelességét. A koncept erősítése érdekében fontos lenne ennek pontosabb definiálása és a folyamat lekövethetősége, valamint az ebben rejlő lehetőségek kiaknázása.

Szerző: Schneller János
Megjelent az Új Művészet 2020/4. számában