Lukácsi László a magyar üvegművészet egyik világszerte elismert alkotója. Művei megtalálhatók a legjelentősebb iparművészeti és design múzeumokban, híres magángyűjteményekben. Az elmúlt 30 évben fontos nemzetközi díjakat nyert, rangos galériák több tízezer euróért kínálják tökéletes technikai tudásról és autonóm művészeti gondolkodásmódról árulkodó munkáit. Ám – jellemző módon - hazai ismertségén még mindig van mit emelni… Felesége, Borbás Dorka szintén üvegművész, inkább az építészet és design területén dolgozó tervező, aki később a művészet-menedzsment szakot is elvégezte. Ügyesen tárgyal, pályázatokat ír, aktívan dolgozik nem csupán önmagukért, hanem azért is, hogy a magyar üvegművészek felé egyre több nemzetközi és hazai figyelem irányuljon. Egyikük meditatív és kitartó, másikuk agilis és impulzív. Kiegészítik és támogatják egymást. Azt mondják, egyáltalán nem véletlen, hogy a kortárs üvegművészek közt sok a házaspár. Együtt erősebbek, szakmailag értik és segítik egymás.

Műtárgy.com: Lukácsi László ismertebb külföldön, mint itthon, Most is egy 30 főből álló amerikai gyűjtőcsoport érkezett Magyarországra, többek között hozzátok, a solymári műtermetekbe is. Hogyan alakult ki a külföldi kapcsolatrendszeretek, hány galériával álltok kapcsolatban?

LL: Három amerikai és számos európai galériával dolgozom. Itthon pedig a Hefter-, a Kiskép-és az Erdész Galéria képvisel. Dorka nagy terhet vesz le a vállamról azzal, hogy első számú menedzseremként mindent intéz körülöttem, … én csak alkotok.

BD: Művészcsaládból származom, apám szobrász volt, anyám festő-restaurátor, Márton öcsém is szobrász, Lizánk media-designer, Boldizsár pedig egyre többet segít a műteremben. Saját tapasztalatból tudom, hogy dinamikusan és folyamatosan építeni kell a kapcsolatrendszert. A tehetség önmagában nem elég.

Galériák tekintetében eredetileg francia nyelvterületekre koncentráltunk, majd 30 éves koromra világossá vált, meg kell tanulnom angolul is – és így tényleg kitágult a világ. Kezdetben volt galéria kontaktunk Párizsban és Dél Franciaországban, Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában kettő is, Ausztriában, Németországban pedig négy.  Szakmailag a rendszerváltáskor indultunk, amikor a határok épp kinyíltak. Kicsi gyerekeink mellett is éreztük, hogy komoly erőforrást kell szánnunk a marketingre, hogy talpon maradhassunk, Laci minden nemzetközi eseményen méltóképp szerepelhessen.

Az internet nélküli világban eleinte ez nagyon komoly energiát és invesztíciót jelentett. Magunk csináltuk, hisz sohasem volt menedzserünk. Mostanára beért a befektetésünk. Bár itthon is sorra jelennek meg a különböző képzőművészeti ranglisták, melyek szűken csak a festészetre fókuszálnak - Laci és kollégái sosem szerepelnek egyiken sem. Dacára annak, hogy a külföldi eladások miatt nagyon szépen alakulnak az üvegművészek árai.

LL: Folyamatosan és nagyon sokat kell invesztálnunk a jól felszerelt saját műhelybe is. A szobraimhoz használt különleges, drága síküvegekre Európa-szerte vadászunk, több száz négyzetméternyi áll a raktáramban. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, kiépítem a bázist, abból gazdálkodom. Meditatív módon, a természeti formákból inspirálódom, aztán dolgozom hosszú hetekig.

BD: Lágy, puha formák a kemény, törékeny anyagból…, ez a kettősség Laci szakmai védjegye. A határok bravúros feszegetése. Üveglevelei, -szirmai, -kavicsai és legyezői tették nemzetközileg ismertté. De nagyon sokat segítettek díjak is.


Fotó: Lukácsi Liza

Műtárgy.com: Laci, melyik elismerésre vagy a legbüszkébb?

LL: A díj egyfajta visszajelzés számomra: ilyenkor úgy érzem, nem hiába csinálom mindazt, amire az üveg, e csodálatos alapanyag inspirál. Több díj is fontos nekem: ilyen a japán Kanazawa-Arany-díj, amit 9 évvel ezelőtt kaptam. Másik jelentős szakmai eredményem a Coburgi Glass Prize 2014-ben, ahol a zsűri elismerése mellett a közönségdíjat is megkaptam. Ez utóbbi különösen jólesett, hisz a látogatók a kiállított 200 műből az enyémet választották. Mindkét nemzetközi esemény esetében több mint 1000 mű közül történt a szelekció. És ugyan nem díj, de elismerésnek élem meg azt is, hogy a németországi Frauenau–ba, egy nagymúltú nemzetközi művészeti akadémiára két évente meghívnak workshopot tartani.


Fotó: Lukácsi Liza

Műtárgy.com: Az üvegművészek összetartanak, segítik egymást, közösség alakult ki köztetek, s ennek kiépítésében nektek is nagy szerepetek van.

BD: A magyar üvegművészek felismerték, hogy aktív közösséget kell felépíteni. E szándéknak legismertebb úttörői voltak Bohus Zoltán, Jegenyés János, Sigmond Géza és Buczkó György. Az összetartás abból is fakad, hogy nálunk a szakmai tudás, az innováció és szorgalom viszi előre az üvegművészeket, sokszor egymásra vagyunk utalva, hisz nincsenek profi, támogató gyárak, mint pl. a cseheknél.  Az összetartás jegyében hoztuk létre a HUglass kiállításokat is, 2020 őszén készülünk a következőre, immár negyedszer. Pár kollégával nagyon sokat dolgozunk ezeken a projekteken.

Fotó: Lukácsi Liza

Műtárgy.com: Miért pont az üveg?

LL: Az üveg az egyik legnemesebb, legszebb, legtitokzatosabb anyag. Már általános iskolában rabul ejtett Apukám munkahelyén, a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben.  Melegüveggel kezdtem. A Margit körúti lakásunk mellett, az 5. emeleten építettem magamnak egy hutát és fújtam az üveget. Talán majd egyszer újra nekifogok…

A kisképzőben Vida Zsuzsa növendékeként jártam az üveg szakra, de Tóth Béla rajz-és mintázás tanárom nagyon szorgalmazta, hogy inkább szobrász legyek. Az üveg azonban nem eresztett. Végülis mégiscsak szobrász lettem, de alapanyagomként maradt az üveg.

Azt műfajt választottam, mely személyiségemhez kihívásként a legjobban illik:  rendkívül nehéz, aprólékos és lassú. Nem erőszakoskodhatok, csak azt tehetem, amit az üveg enged. Ez egy párbeszéd.


Fotó: Lukácsi Liza
 

Jankó Judit – műtárgy.com