A család az egykori műteremben őrzi A remény festőjének emlékét – A Molnár-C. Pál magánmúzeum sokféle vállalása 

„Festeni nekem érzéki gyönyört jelent. S élnem csak addig érdemes, míg ezt tehetem. A be nem következő száz évre is lenne mit festenem. Csakhogy az élet rövid, a Művészet örök.” Ekképpen vallott Molnár-C. Pál a művészethez való viszonyáról. Ezt a szenvedélyt, ezt a szépség iránti vonzalmat igyekszik bemutatni a művész unokája és annak felesége a Ménesi út 65. szám alatt található múzeumban. Molnár-C. Pál a villa első emeletén kialakított negyven négyzetméteres műteremben alkotott 1931-től mintegy ötven éven keresztül. Mára a műtermet és a mellette kialakított kiállítótermet korabeli bútorokkal, festményekkel, grafikákkal, családi fotókkal és rengeteg emlékkel töltötte meg a család. 1981-ben, a művész halálát követően lánya, Csillag Pálné Éva úgy érezte, a családi örökség nem privát ügy, hanem közkincs, amit nemcsak őrizni kell, de meg is kell mutatni a művészet kedvelőinek. Így három évvel később 1984-ben megalapította a Molnár-C. Pál magánmúzeumot, ami abban az időben – bár ez ma sincs nagyon másképp – nagy kaland volt.

Ma Csillag Pálné Éva fia, Csillag Péter a feleségével együtt gondozza a hagyatékot, és végzi el mindazt a rengeteg feladatot, amely a múzeum fenntartásához és működtetéséhez szükséges. „Már életében sokat segítettünk neki, belenőttünk, beletanultunk a múzeumi teendőkbe, és szeretnénk egyszer majd mi is átadni a gyerekeinknek ezt a nemes feladatot, hogy a családban maradva tovább működjön a Molnár-C. Pál Műterem – Múzeum” – mesél a kezdetekről és terveiről Csillag Éva, a művész unokájának felesége.

Molnár-C. Pál 1931-től fél évszázadon át a Ménesi út 65. szám alatti villa első emeleti, negyven négyzetméteres műtermében alkotott. Ma ebben a helyiségben és a mellette kialakított új kiállítóteremben működik 1984-ben alapított emlékmúzeuma, amelyet a művész családja korabeli bútorokkal, festményekkel, grafikákkal, családi fotókkal és emlékekkel töltött meg, mondván: a művész öröksége közkincs, amit nemcsak őrizni kell, de meg is kell mutatni / Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

2008-ban a műterem melletti lakással bővült a múzeum, ahol korábban a művész Magda nevű lánya lakott a férjével. Az itt kialakított Tavasz Teremben hat év alatt tizenkilenc kiállítást rendezett a Csillag házaspár: olyan magyar klasszikusoknak állítottak emléket, akiknek nincs saját múzeumuk. Paizs Goebel Jenővel kezdték, aztán jött Aba-Novák, Stróbl, Kisfaludi Strobl, Rudnay Gyula. A legnagyobb kiállítás nemrég zárult: ezen ötvenkét művésztől állítottak ki, akik római ösztöndíjasok voltak 1928-tól egészen a második világháborúig. Nyáron pedig mind a négy termet MCP képeivel töltötték meg.

Az egykori műtermet Eszter lányuk rendezte be: a bejárat mellől indulva kronológiailag haladunk, így az első képen a művész szülői házát látjuk. Molnár-C. Pál Battonyán született 1894. április 28-án, édesanyja Jeanne Contat, aki Svájc francia részéről származó nevelőnő volt; később az ő nevéből vette át a C-betűt a művész, akinek különleges kapcsolata volt az édesanyjával. Önéletrajzi írásában olvasható, hogy hamar elkerült anyja mellől, de a „mama” gyakran látogatta. Kapcsolatukat jól jellemzi, hogy a gyermek Molnár-C. Pál egy alkalommal talált egy földdarabot, ami megőrizte édesanyja cipőnyomát – felvette és egy stanicliba téve őrizte legközelebbi találkozásukig. Ez az anyaszeretet megmutatkozik egyházművészetében is: az újkori modern festők közül talán senki nem festett ennyi Madonnát. „A mellette lévő képen megint csak a mamuka látható. Nemrég szerezte a férjem ezt a korai festményt. A személyes vonatkozású képen egyszerre látjuk az édesanyját és a szülői ház szobabelsőjét” – vezet tovább Csillag Éva.

Szintén ebből a nagyon korai korszakból való egy tizen-nyolc éves kori önarckép, amely valami különös gyermeki őszinteséget sugároz. Az önarckép fölötti képnek köszönhető, hogy a korábban pedig műszaki beállítottságú Molnár-C. Pál végül művész lett: egy korabeli újság hirdetett novella illusztrálására országos rajzpályázatot, amit a hetedik osztályos Molnár-C. Pál nyert meg.

A fiatal művész első sikerét követően hamar elindult Budapestre. Pénze nem sok volt, de egy szerencsés véletlen folytán egy csillogó brosstűt talált az Andrássy úton. Ennek az ára és az otthonról hozott kevéske pénz együtt éppen elegendőnek bizonyult induló tőkének. Később is mellé szegődött a szerencse, ugyanis a szomszédjában lakó államtitkár fia rajzot szeretett volna tanulni, így házitanítóskodással tudott magának pénzt keresni. Amikor pedig kitört a Tanácsköztársaság, az államtitkár családjával együtt ő is Svájcba mehetett. Az itt készült tájképeiből rendezték meg első kiállítását Genfben és Lausanne-ban. Ekkoriban nagyon erősen Ferdinand Hodler hatása alá került, ez elől menekült a svájci hegyekbe, ahol fél éven keresztül úgy élt, mint egy remete. Ebben a visszavonultságban érhette őt egy nagyon mély spirituális élmény, innen eredeztethetők egyházművészeti munkái.

Akkoriban minden művész álma volt kijutni Párizsba – nem volt ez másképpen Molnár-C. Pállal sem. Ekkor újabb segítség jött egy svájci hölgy személyében, aki vállalta a festő egyévi párizsi tartózkodásának finanszírozását, cserébe egy Tiziano-másolatáért a Louvre-ból. Az életmű következő korszaka tehát Párizs, amelynek termése külön sarkot kapott a múzeumban. A lendületes párizsi utcaképek és a párizsi hölgyek közé a nagy szerelem, az amerikai Miss Barbara portréja is ki van téve. Ennek a szerelemnek a honvágy vetett véget, amely fizikai fájdalomként hasított a művészbe, így a lángoló érzésből végül csak ez a kép maradt meg, a festő pedig hazatért Magyarországra. „…pedig hogy megszerettem az életet Párizsban! Azonban ez időben először megmozdult bennem valami. A honvágy. Aztán egy szép napon, mintha egy szempillantás alatt elállt volna a lélegzetem, megszűnt volna a szívverésem, úgy éreztem, meg kell halnom, ha haza nem térhetek” – olvasható önéletrajzi írásában.

Balra az 1972-es müncheni olimpián történt terrortámadás után készült festmény: a festő azt ábrázolta, ahogyan az ókori rómában Caesar meggyilkolása után menekülnek arctalan gyilkosai. Jobbra Az atomháború árnyékában élünk című képpár: az elsőn New York látható, a másikon az elpusztult város romjai között a Szabadság-szobor fekszik halott lányként, kialudt fáklyával, mintha 2001. szeptember 11-nek lenne döbbenetes próféciája / Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

„Mivel játékos ember volt, hazatérése után is minden újdonságot kipróbált, ez vitte őt előre, ettől maradt örök gyermek, és ezért ilyen változatos az életmű. Ugyanakkor semminél sem ragadt le, csak az esztétikum határáig kísérletezett, mindig megálljt parancsolt a belső ösztön, amivel a szépet akarta ábrázolni” – emlékezik vissza az unoka. A kísérletező kedv az egyik falra kitett, az Est Lapoknak készült rajzokon is jól látható. 1926-ban kereste fel a művészt az újság igazgatója, és a pesti élet mindennapjairól szóló rovatba kért tőle illusztrációkat – ekkor indultak hódító útjukra a humorral átszőtt rajzok, amelyeket különleges módon állított elő. A technikát maga találta ki: a nedves tusvonalakat elrántva keletkezett a képeken árnyék, és ettől lett plaszticitása is a rajzoknak. Ezzel a módszerrel rendkívüli módon tudott mozdulatokat, érzelmeket kifejezni. Az Est Lapoknál töltött évek alatt virtuó-za lett a technikának. „E rajzok tették őt híressé országszerte, mindennap beküldte őket az újságba, és ha egy nap kimaradt, már jöttek a reklamáló levelek” – meséli büszkén Csillag Péter. Az újságrajzoknak köszönhetően hamar felfedezte őt az irodalom is, többek között Kosztolányi Az alakok címmel megjelent, a pesti élet jellegzetes figuráiról készült riportjait illusztrálta. Majd Saci Von Blondel, a német némafilmek sztárja Csak a fényre vigyázz című verseskötetét; ennek a kiadványnak záró, Happy end című verséhez készült a Szerelem című kép, ezen a férfi hajkontúrja adja ki a nő profilját és fordítva, miközben egy ölelésben válnak eggyé. A képben egyszerre van benne a profán mozdulat és a szentség, miként a férfi elhagyja apját, anyját, feleségéhez csatlakozik, és lesznek egy test és egy lélek.

Molnár-C. Pál másik nagy alkotói korszaka a római ösztöndíj idejéé. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter politikájának fontos része volt, hogy az első világháború után megcsonkított Magyarországot szellemi értékkel töltse fel. A széttiport ország a vesztett háborúval, a román megszállással, a Tanácsköztársasággal, Trianonnal csak a kultúrával, a zenével, a képzőművészettel, és persze a sporttal tudott visszakerülni Európa vérkeringésébe. A kultuszminiszter Európa-szerte alapította a Magyar Akadémiákat, lehetőleg a győztes országok fővárosaiban; ezek közül Róma fontos világítótorony volt a művészek számára, ide küldték ki a már ismert, kész magyar alkotókat. Gerevich Tibor művészettörténész írta le találóan, hogy Rómában az egyetlen tanítómester a szépség volt, ami a kiutazó művészeket Itáliában körülvette. A legelső csoporttal ment Aba-Novák, Szőnyi, Molnár-C. Pál és szobatársa, Pátzay Pál szobrász. A szobrászról egy karikatúraportrét is mintázott Molnár-C. Pál, amely a műterem egyik sarkából nézi a terembe belépőket.

A kint töltött évek alatt egyszerre hatott a magyar művészekre a klasszikus, régi reneszánsz és az új látószögek, a modern technikák. Miután hazajöttek Rómából, felvértezve a kint látottakkal, jelentős egyházművészeti megbízásokat kaptak. Ilyen volt például 1950-ben a Kapisztrán Szent János-templom a Törökvészi útnál, amelynek falait hét római ösztöndíjas freskói borítják, és hét szobrász munkája találta meg benne örök helyét. Molnár-C. Pál Itáliáról is készített „úti jegyzeteket”, ezek közül párat a múzeumban is megismerhetünk. A kisméretű képeket az állvánnyá alakítható, nyakába akasztott dobozkán, előre alapozott falemezekre festette, így örökítve meg például az abban az időben feltárt itáliai romokat, köztük a Colosseumot. Ezek a régi romok ébresztették fel Molnár-C. Pálban a mulandóság gondolatát. Ezt a gondolatot festi meg az úti jegyzetek mellett látható Vénasszonyok nyara című szürreális képén: az ablak mögött öltözködik a menyasszony, míg a ruha a kép közepén üresen lebeg, kiszállt belőle az élet. Ezt az érzést tovább erősíti bennünk a vér és az őszi levelek látványa, de az utolsó két levél a kép szélén ismét zöld, jelezve a reményt. Hiába élt végig két világháborút, diktatúrát, gazdasági válságot, forradalmat, a remény, a harmonikus béke, a belső derű Molnár-C. Pálnak majd minden képén feltűnik. Akárcsak a Kikelet címűn, a hetvenes évek végéről, amely szürreális víziót fest elénk: egy téli napot ábrázol, mikor még a természet halott, mégis érezni azt a finom, láthatatlan érintést, ahogyan átsuhan a tavasz a páratlan szépségű tájon.

Csupán az utolsó időszakban volt egy sötét korszaka a festőnek: mint utólag kiderült, ekkoriban már rágta őt belülről a betegség, de a kezelést követően még tizenkét boldog esztendőt tölthetett el, és remekművek születtek ez idő alatt is. Ennek a sötét korszaknak az emlékét őrzik a falon Az atomháború árnyékában élünk című történelmi próféciák. Közülük az egyiken New York látható a hidegháború időszakában, élő tornyokkal a nyüzsgő város szívében, míg a másik kép mintha szeptember 11-nek lett volna próféciája: az elpusztult tornyok között a Szabadság-szobor halott lányként, kialudt fáklyával fekszik a város romjain. Ugyanebből a korszakából való az 1972-es müncheni olimpia után készült festménye, ahol az első modern terrortámadás történt; Molnár-C. Pált is nagyon megrázta az esemény, így megfestette az epilógust, ami a terrorcselekmény után maradt: a kép azt mutatja, ahogyan Caesar meggyilkolása után menekülnek az arctalan gyilkosok, és nem marad mögöttük más, csak egy véres drapéria a végtelenbe nyúló oszlopsorok között. Ám az oszlopsorok végén most is ott ragyog a fény, amely a szebb jövő reményével biztat.

Bár a háború után Molnár-C. Pál kikerült a hivatalos művészeti kánonból, a közönség körében népszerű maradt, így továbbra is rengeteget dolgozott. „A műtermét szinte el sem hagyta, és mivel az ablaka nyugatra nézett, egy saját maga által készített átlátszó műanyag függönnyel védte a képeit a közvetlen fénytől, a festőszemüvegéhez pedig egy filcdarabot rögzített az ablak felőli oldalon. Nagyapám festőművész és ezermester, mondtam mindig büszkén az iskolatársaimnak” – meséli Csillag Péter.

A próféciákkal szembemenve 1959-ben a Hál’ Isten című képpel köszöni meg addigi életét a festő. „Ahogy rám néz a képről, a szemei kíváncsiak, szinte gyermekiek; 87 évesen is ugyanígy tudott nézni. A kezeit is megörökítette ezen a képen. Emlékszem, ahogy mindig zsebre dugott kézzel sétált az utcán, és amit látott, azt a kabátja hatalmas zsebében mintegy lerajzolta az ujjaival, majd hazajött, és csak igaziból is le kellett rajzolnia a motívumot, az ujjai mindenre emlékeztek” – osztja meg velünk emlékeit a művész unokája. A Tavasz Teremben kapott helyet a Szent Ferenc a madaraknak prédikál késői változata is, mellette pedig egy lovas társasjáték pályája, amivel sokat játszott a család annak idején, de sajnos nincs már meg az egész. Mellette a szülőföldről látható egy téli vallomás, amelyen Molnár-C. Pál egyetlen színnek az árnyalataiból nyit végtelen perspektívát, ugyanakkor ha akár egyetlen madarat is levennénk a képről, az egész kompozíció megborulna. „Ezt a képet édesanyámnak adta, sosem felejtem el a karácsonyt, amikor eldugta édesanyám ágya mögé, ott talált rá, sokáig az ágya fölött is lógott. Majd mikor megnyílt a múzeum, ide került, azóta is kiemelt helyen van” – mutatja a múzeum tulajdonosa.

Molnár-C. Pál feleségének Altausseeben volt családi nyaralója, így miután az asszonyt „rugdíjazták” (ahogyan MCP mondogatta) a nyarakat mindig ott töltötték. De a festő ezen az idilli helyen is csak akkor volt boldog, ha az ottani műtermében dolgozhatott. Ezekről a nyarakról is több kép megmaradt. Egy másik fontos, rendszeresen visszatérő témája volt Lupa szigete: a mai napig megvan az a családi ház, ahová gyakran visszavonult a művész. „Ez egy lenyűgöző világ, a béke szigete, ahol békében élnek együtt a legkülönbözőbb vallású és ideológiájú emberek” – avat be minket a hely varázsába Csillag Péter. A vitrinben helyezték el a festő életművében kiemelkedő jelentőségű könyveket: az amerikai bibliofil társaság kérte fel minden nemzet egy-egy művészét egy Shakespeare-mű illusztrálására, a magyarok közül Molnár-C. Pált választották, így született meg a Coriolanus MCP által illusztrált kiadása. Ugyanitt van Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című könyve is a festő illusztrációival, amely készülésekor az év legszebb könyve lett.

Egyszer megkérdezték Molnár-C. Pált, hogy egy egyházművész hogyan festhet ennyi aktot; a válasza az volt, hogy a művész, mikor aktot fest, a Teremtőt dicsőíti a forma szépségéért. A múzeumban most is ki van állítva két kedves aktja, a Lupai Vénusz és A három grácia.

A nyár végén aztán majd megint lekerülnek a Tavasz Terem faláról a Molnár-C. Pál-képek, hogy a múzeumnak ez a szeglete ismét a hagyatékgondozók számára adja át a teret. Ősszel az első világháborúval kapcsolatos képekből kerül ide ki egy anyag a római ösztöndíjasok emlékeiből; ehhez egy római konferencia is csatlakozik majd. Ez, mint vendéglátóink mondják, misszió: a múzeummal állandó bemutatóhelyet biztosítani azoknak, akiknek nincs lehetőségük megmutatni hagyatékukat, a kísérő programok pedig lehetőséget nyújtanak, hogy a művészt emberközelből lássuk. „Mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van egy múzeumunk, ezért is gondoltuk, hogy a Tavasz Terem olyan kiállítások otthona legyen, ahol a családi hagyatékban lévő európai kincsek, emlékek megmutatkozhatnak, a magánlakások titkaira fény derülhet” – meséli a művész unokája.

Bizzer István, a Pázmány Péter Egyetem művészettörténész professzora a kezdetektől segít a Csillag házaspárnak a Tavasz Teremben rendezett időszaki kiállítások megszervezésében. Tanítványai, az egyetem művészettörténész hallgatói pedig önkéntesként egy-egy ilyen időszaki kiállítás szervezése, berendezése közben élményeket, szakmai tapasztalatokat szerezhetnek: fontos műveket foghatnak a kezükbe, személyesen találkozhatnak a hagyatékgondozókkal. Mint a múzeum tulajdonosa mondja, a kiállítások rendezése során gyakran tapasztalják, hogy a családtagok is „lángot kapnak”, komolyan elkezdenek foglalkozni a művészi hagyatékkal. Így megy tovább ez a tűz, ami őket is hajtja. A Hagyatékgondozók Országos Találkozójával egybekötött 2007-es kiállításon a Szent István-bazilika altemplomában több mint száz művész háromszáznál is több alkotása volt megtekinthető. Akkor készült egy időtlenné vált kiadványa a múzeumnak száz év művészeinek vallomásaival a hitről, a hazáról, a művészetről: Szinyei Merse Páltól és Rippl-Rónaitól indul a könyv, a kiadványban szereplő legfiatalabb művész pedig éppen akkor végzett a főiskolán. A múzeum gondozásában megjelent könyv azt igyekszik bemutatni, hogyan öröklődik a figurális művészet nemzedékről nemzedékre.

A könyvet is gondozó Molnár-C. Pál Baráti Kör húsz éve alakult meg, tagjai a mai napig találkoznak minden hónap utolsó csütörtökén. A hazánkban legelsőként alakult szakmai célkitűzésű művészeti egyesület előtörténete Matzon Frigyes nevéhez fűződik, kezdetben nála találkoztak a barátok. Majd Matzon a halála előtt Molnár-C. Pál lányára bízta a csoportot, végül Szalatnyay József ötlete nyomán alakították át a baráti kört hivatalosan is bejegyzett legális művészeti egyesületté. A Csillag házaspár a mai napig helyet biztosít a magánmúzeumban a Molnár-C. Pál Baráti Kör találkozóinak. Emellett Múzeumegyetem címmel elő-adássorozatot indítottak, amelynek keretén belül meghívott népszerű tudósok tartanak előadásokat. Ezen kívül van egy művészeti műhelye is a múzeumnak, ahol a fiatal festőművész, Besenyei Bence tart képzést.

A negyven négyzetméteres „anyamúzeumban” nemhogy műhelyük nem volt, de hosszú ideig a teát is a mosdóban főzték. Miután megnyitották a Tavasz-lakást, lett konyha, műhely és kutatószoba. Az is felmerült, hogy a hagyatékok bemutatása a Bartók Béla út és a Csiki utca sarkán lévő hatalmas térbe kerüljön át, ám ez a lépés komoly szakértelmet és túl sok pénzt igényelne az üzemeltetőktől.

„Mi nem vagyunk managerek, a múzeum a sajátunk; a saját lakásunkat oda tudjuk adni, a saját autónkkal el tudjuk vinni a képeket, itt minden kicsiben, önerőből működik. Még ha az ügy meg is érdemelné, nekünk túl nagy lépték lenne a Bartók Béla úti ingatlan” – avat be a döntés hátterébe Csillag Péter felesége.

A művész lánya hatalmas kutatómunkát végzett a múzeum vezetése mellett, de ez még távolról sincs befejezve, mert, mint mondják, Molnár-C. Pál olyan művész volt, aki nem törődött azzal, hogy mikor kinek adja el vagy oda a ké-peit. Éppen ezért az életmű teljes feldolgozása, digitalizálása még a jövő Csillag-nemzedékére váró feladat.

Megjelent a MúzeumCafé 43. lapszámában

Szerző: Vágvölgyi Busi Nóra