A világháló halála? The Dead Web – The End

A Ludwig Múzeumban januártól elvileg április végéig lenne látható a baljós, The Dead Web – The End címet viselő kiállítást, de e sorok írása közben ért minket a hír, hogy a MÜPA a koronavírus terjedése miatt előre láthatóan március 31-ig zárva tart. Az internet végéről fantáziáló kiállítássorozatot Martin Untersinger 2015-ös, a Le Monde-ban online formában megjelent cikke[1] ihlette. Az írás elsősorban a világszerte rohamosan növő okostelefonokat okolja a jelenségért: az interneten áramló „cicás videók” és egyéb feleslegesnek tűnő információk olyan mennyiségű adatszállítást igényelnek, melynek eredménye a net kapacitásának totális kihasználása nyomán bekövetkező capacity crunch, magyarul a világháló összeomlása. Mivel azonban a net több milliárd számítógép globális hálózataként olyan nagy méretű és annyira decentralizált, hogy az ilyesféle modern apokaliptikus víziók valóságtartalma elenyésző.

Az internet őse az Amerikai Védelmi Minisztérium kutatásai révén úgynevezett hibatűrő rendszerként jött létre, mely szüntelenül adaptálódik a növekvő adatforgalom általi kihíváshoz, tehát az előfordulhat, hogy például túlterheltségből kifolyólag időlegesen lelassul (mint az utóbbi hetek történései következtében a netet egyidejűleg használók megnövekedett száma miatt), de le nem állhat. A világot behálózó adatkábelek megrongálódása nyomán keletkező üzemzavarok ellenben más lapra tartoznak. 2008-ban például hajó szakított át egy kábelt, mely miatt 75 millió ember maradt net nélkül a Közel-Keleten,[2] 2011-ben egy színesfém után kutató idős grúz asszony vágott át ásójával egy Örményországba tartó huzalt, melynek következtében 3,5 millió ember szakadt le időlegesen a hálóról,[3] 2018-ban pedig Mauritánia térségében szünetelt a szolgáltatás közel két napon át[4].

A Dead Web anyaga először a montreali Eastern Bloc digitális művészeti központban, majd rövid ideig két európai fesztiválon, Lyonban és Genfben volt látható. A Budapesten kiállított tárgyak listája magyar és svájci alkotók munkáival egészült ki. Nem szabad elfelejteni, hogy e művek szerepe elsősorban a hangulatok, impulzusok közvetítése és a kérdésfeltevés, de némelyik munkát még így is csak nagy erőfeszítések árán sikerült a kiállítás tematikájába illesztenünk.

Az első emeleti kiállítótérbe belépve Sugár János Dokumentum-modellje fogad minket. Az 1997-ben készült – keresőprogramokat szimuláló – interaktív alkotás a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány Mengyelejev periódusos rendszerét idéző honlapján is fellelhető. Alapgondolata, hogy ha a kijelölt mezőbe szavakat írunk, megtudhatjuk, hogy mások milyen szavakat írtak ugyanoda, vagyis azt böngésszük, hogy mások mit böngésztek.

Romain és Simon de Diesbach kétdimenziós installációján a használt okostelefon-előlapok egymás mellé ragasztva tükörré válnak, amelyben megláthatjuk saját magunkat, mert a smartphone olyan multifunkcionális eszköz, melyben saját személyiségünk körvonalazódik. Orwell feltehetően legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy a 21. század embere önszántából hordja majd magával a készüléket, amiből kiolvasható a tartózkodási helye, az ismeretségi köre, szokásai, múltja – röviden: az egész élete. Ezen a gondolaton alapul Julien Boily a vanitasábrázolások sorába illeszkedő, Memento Vastum című munkája is, melyen a koponya mellett egy működő monitort láthatunk.

Julien Boily: Memento Vastum, 2012, olaj, fatábla

A videók közül Várnai Gyula a Velencei Biennáléra készült álinterjújával a híres sci-fi író, Stanislaw Lem emléke előtt tiszteleg, Csontó Lajos Ne félj című videoloopján pedig két ellentétes állítással szembesülünk: „van még idő”, illetve „nincs már idő” – olvashatjuk a képernyőn. Hogy mire van vagy nincs idő, az nem derül ki, de felmerül a kérdés, hogy létezett e egyáltalán valaha az idő. Forgács Péter Elveszett konklúziók című videóinstallációjának hőse az internet elvesztésén kesereg egy erdőben. Mivel mára az internet mindennapjaink szerves részévé vált, megszűnésének gondolata elviselhetetlennek tűnik.

A Société Réaliste a Fountainhead című propagandisztikus filmből kivágta a szereplőket és a hangot, melyek nélkül a kapitalizmus fellegvára, New York épületei üres díszletekké válnak, míg Komoróczky Tamás A világ története 100 tárgyban – Az új Ozymandias című videójának színtelen világában jelentőségüket vesztett tárgyak kallódnak, akárcsak a Sirois–Lanteigne-páros installációjában, bár az utóbbiak a kiállítás valós terében.

Dominique Sirois – Baron Lanteigne: In Extremis, 2019, installáció, képernyők, kerámia
(homokkő), nyomott poliészter szövetek, kábelek, vezetékek és médialejátszók

Bori Bálint hangszobra fény hatására lép működésbe, Lukas Truninger és Nicola L. Hein Membránok című performatív installációja az írott szöveget hangos dobpergéssé alakítja, mely révén a térben „elvont akusztikai interakció” bontakozik ki. A mű a legkevésbé teremőrbarát alkotások versenyében minden bizonnyal előkelő helyen végezne.

Lukas Truniger – Nikola L. Hein: Membránok, 2017, performatív installáció, dobbőrök és
elektronikai alkatrészek

Beöthy Balázs Zsebtévéjén tíz művész rövid videóját láthatjuk melyek közül egyesek jelentése az adott környezetben nem mindig magától értetődő. Eike videóján egy kék háttérben feloldódó pucér ember látható, Szarka Péter A kung-fu jobb, mint a karate című művén nevető bermudás alak reggie zenére tükörrel világít a szemünkbe. Gerhes Gábor monitorral összekötött kamerája révén a végtelenséggel szembesít bennünket, műve Maurer Dóra Hét elforgatás című gyakran reprodukált fotójára emlékeztet. Németh Hajnal Tejtestvér című mozgóképének alakja vívófelszerelésben furulyázik, majd cicát simogat, Komoróczky Tamás To the Heaven str. 7 / There is milk today című videójának alakjai megnyugtató hangon énekelnek. Pál Zsuzsanna Rebeka Próbaút című mozgóképén egy pálcikaember látszik autóban ülve, alatta a Kifulladásig című film nyitó jelenetsorának hangjait ismerjük fel, melyben a dúdoló Belmondo pisztollyal hadonászik, majd lelő egy rendőrt. Sugár János Nagy igen, nagy nem című performanszrészletében egy nőnek többször cigarettát kínál. Nagy Kriszta videója a Trainspotting hangulatát idézi: színes tabletták között ideges kéz matat. Várnai Gyula Légellenállás című munkáján valaki matchboxra, arcra, ujjakra füstöt fúj, míg Várnagy Tibor videóján egy Tibi csoki spontán ki- és becsomagolódása látszik zongorakíséret mellett.

Ugyanebben a teremben láthatjuk Szegedy-Maszák Zoltán Vizuális kommunikáció – Jonathan Swift tiszteletére című interaktív installációját is, melyen digitális alakok jelennek meg különböző táblákat a képernyő felett elhelyezkedő kamerának mutatva, ez által hozva létre egy a nyelvet elhagyó kommunikációt anélkül, hogy a laputai polgárok nyomán puttonyokat cipelnénk magunkkal, amikben a mondandónikra vonatkozó tárgyakat rejtegetik. Szintén irodalmi vonatkozású Roman Ondak alkotása, a világhírű írók munkáit formalinba helyező Meghosszabbított álom, míg Zics Brigitta hangszobor-installációja által tíz, a web haláláról szóló fiktív beszélgetésbe hallgathatunk bele. Fréderique Laliberté interaktív kollázsgépet hozott létre, Julie Tremble animációja egy gyémánttá változott csillag történetét meséli el.

Az egyik falon az azóta elhunyt Carmen Hermosillo („költő, blogger, a közösségi internet úttörője”) 1994-es idézete olvasható: „Sok embert láttam online kiönteni a lelkét, és én sem tettem másként, míg végül fel nem ismertem, hogy áruba bocsátottam magam”. Ez a folyamat az elmúlt 26 évben csak fokozódott: az általunk nézett videókat személyre szabott reklámok szakítják meg, és jóformán úgy vásárolunk termékeket, hogy észre sem vesszük. Kár, hogy a kiállítás a fenti idézettől eltekintve nem foglalkozik az interneten megjelenő agresszív marketingtevékenységgel.

A kiállítást záró mű, a Projet EVA kollektíva L’Objet de l’Internet (Az internet tárgya) című kinetikus installációja napjaink digitális világának tükröződéseként különös hangokhatásoktól kísérve vetíti a látogató köré annak saját, több szögből tükröződő képmását. Az élmény hol a Musique Non Stop című, 1986-os Kraftwerk-szám videójára, hol a 2001: Űrodüsszeia csillagkapu-jelenetére emlékeztet. Egy biztos: a mű epilepsziára való hajlam esetén messze elkerülendő.

Az utóbbi hetek történései rávilágítottak arra, hogy a 21. században is bármikor előfordulhatnak olyan események, melyek alapjaiban forgatják fel hétköznapjainkat, ugyanakkor pont a vírus terjedése nyomán kell belátnunk, hogy az internet még annál is nagyobb hatással van életünkre, mint hittük. Reménykedjünk, hogy áprilisra stabilizálódik a helyzet, és a Ludwig Múzeum hamarosan megnyitja kapuit. Ha nem, a művek nagy részét megtalálhatjuk a világhálón – amennyiben az még nem omlott össze...

Szerző: Sípos László

Megjelent az Új Művészet 2020/4. számában