Molnos Péter művészettörténész nagyméretű, szó szerint súlyos monográfiákat írt Aba-Novák Vilmosról, Derkovits Gyuláról, Csontváry Kosztka Tivadarról, Scheiber Hugóról és – kettőt is – Batthyány Gyuláról. Negyvennégy éves, három gyerek édesapja. Nem tagozódott be a múzeumi világba, ennek ellenére meglepően sok nagyszabású kiállítás létrejötténél bábáskodott különböző minőségben: kurátorként, társkurátorként, tanulmányok szerzőjeként. Legutóbb a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gróf Batthyány Gyula életművét bemutató Képek egy eltűnt világból című tárlatának kurátora volt, amely tárlat először a budapesti Kieselbach Galéria és Aukciósházban volt látható. Molnos neve  – bár szerteágazó tevékenységet folytat – elsősorban a gyűjtéstörténettel, az eredetiség kérdéseivel fonódott össze, és tudni lehet róla, hogy minden szombaton felbukkan az Ecseri piac forgatagában. „Nem vagyok én érdekes” – ismételte többször is, amikor megkerestem az interjú miatt, úgyhogy komolyan elkezdett érdekelni: tényleg nem?

– Miért gondolod, hogy nem vagy érdekes?

Egyszerűen csak dolgozom, ami önmagában nem túl izgalmas, bár kétségtelenül vannak látványos velejárói: könyvek, kiállítások, az átlagosnál erősebb jelenlét a sajtóban. De nem tudok nagy szavakat mondani, állásom, pozícióm nincs, ami a véleményemet aláhúzná. Egyike vagyok a köztes létben lebegő értelmiségieknek, egyszemélyes káeftéként megbízásokat fogadok el és teljesítek. Nemhogy múzeumi kötelékbe nem tartozom, de hivatalosan még a Kieselbach Galéria munkatársa sem vagyok, ahogy pedig mindenki hiszi. A kapcsolatom persze szoros velük, és az is igaz, hogy szakmailag nagyon sokat köszönhetek Kieselbach Tamásnak. Ő évekkel ezelőtt rájött, hogy alkalmas vagyok bizonyos feladatokra, és annyi munkát ad, ami jelentős részben kitölti a munkaidőmet. Ennek persze a szakmai megítélésemet tekintve vannak bizonyos következményei, de ez ellen már nem küzdök. Már csak azért sem, mert ami ellen az ember nagyon hadakozik, az menthetetlenül rázáródik. Viszont ha valaki végignézi a publikációs jegyzékemet, sok mindent talál benne: dolgoztam sok fontos múzeumnak és folyóiratnak is. Ezzel együtt nemrégiben, éppen egy konferenciára szóló felkérés kapcsán sajnálkozott egy nagyon tekintélyes, idősebb művészettörténész kollégám: milyen kár, hogy belesüllyedtem a műkereskedelem világába, többre lettem volna hivatott, mintsem „elpilinckázgassak” a Falk Miksa utcában. Nem kezdtem el magyarázkodni, vajon tudnék-e évente egy-két könyvet megjelentetni, ha egy múzeumban ülnék napi nyolc órában, leltároznék, és várnék a lehetőségre, hogy ötévente rám kerüljön a kiállításrendezés sora. Idén legalább két-három kiállítás vár rám, és megjelenik minimum két könyvem, mégis úgy könyvelt el a szakma egy része, mintha „beszorultam” volna egy alacsonyabb rendű pályára. Nem baj, én élvezem.

Molnos Péter művészettörténész, szabadúszó kurátor 1971-ben született Budapesten. 1995-ben a ELTE fizika szakán, majd 1999-ben ugyanott a művészettörténelem szakon szerzett diplomát. Könyvet írt Aba-Novák Vilmosról, gróf Batthyány Gyuláról, Derkovits Gyuláról, Csontváry Kosztka Tivadarról, Duray Tiborról, Scheiber Hugóról, a Bedő Rudolf-, a Kovács Róbert- és a Kövesi István-gyűjteményről. Emellett számos múzeumi katalógusban, valamint folyóiratokban jelentek meg tanulmányai a magyarországi műgyűjtés, illetve egyes nagy magángyűjtemények – Nemes Marcell, Petrovics Elek, Kohner Adolf, Rácz István, Radnai Béla, Antal–Lusztig – történetéről, valamint a képzőművészeti hamisítások témaköréből. Számos kiállítást rendezett az általa kutatott művészek munkáiból

– A múzeum és a műkereskedelem nem ugyanannak a művészeti világnak két különböző színtere? Szükségszerű, hogy ilyen kínosan elkülönüljenek egymástól, vagy ez egy magyar specialitás, esetleg a világ változását követi nálunk nehezebben az akadémikus szakma?

Ezek mind egyszerre benne vannak az itthoni helyzetben. Rengeteg ember számára nehezen elfogadható, hogy a művészettörténet ugyanolyan szakma, mint teszem azt az autószerelés. Aki érti a gépjármű működésének a lényegét, az meg tud szerelni egy Opelt, és valószínűleg elboldogul egy Mercedesszel is. A mi munkánkban hasonló a helyzet: nem különbözik Munkácsy Mihály vagy Batthyány Gyula kutatása, ugyanaz a skill szükséges hozzá: az ember elmegy nyolc-tíz különböző helyre – MTA-adattár, múzeumok, levéltárak – összeszedi az adatokat, és összerakja a fejében a narratívát, aminek alapján elmeséli a sztorit. A régi gyakorlat, miszerint a művészettörténész kiválaszt egy, maximum két nagy életművet, negyven évig kutatja, majd ír belőle egy monográfiát, ma már nem működik. Ilyen értelemben egyfajta generációváltás is meghúzódik az engem érő kritikák mögött.

– Magad választod ki, kiről írsz monográfiát?

Ezernyi témám van, de csak abból lesz könyv, amit valaki megfinanszíroz. Ma Magyarországon gyakorlatilag mindenki megbízásra ír, ebben a tekintetben nincs különbség szabadúszó és muzeológus között. Inkább az más, ahogyan a témákhoz nyúlok. Az én könyveim nem nagyon illeszthetők be a két hagyományos kategóriába: se nem nagymonográfiák, se nem népszerűsítő albumok. Persze tudom, hogy a munkáimat a szakma egy része nem tudományos műként olvassa, inkább az album kategóriába sorolja, mondván: túl sok bennük a reprodukció, és túl nagyok. Szerintem meg egy művészettörténeti könyvnek a legfontosabb funkciója éppen az, hogy magukat a műveket meg lehessen nézni benne, nagy méretben, mert csak azon látszik valamelyest a felület. A felület szépsége belejátszik a festmény kvalitásába, és azt nem lehet kicsi reprón érzékeltetni. A könyveim tehát zömmel nagyalakúak, dominál bennük a képanyag, ezért sokan kizárólag népszerűsítő kiadványként tekintenek rájuk. De például csak az amúgy már „agyonkutatottnak” tartott Csontváry esetében is mennyi tudományos újdonság került bele a könyvembe: korábbi hibás képcímek korrekciója, ismeretlen képtémák azonosítása, évtizedek óta hamisnak titulált festmény eredetiségének bizonyítása – szóval a nagy reprodukciók között azért tudományos eredmények is elférnek.

– A hazai műkereskedelem megítélése ambivalens: egyszerre varázslatos világ rekord-árakkal, ugyanakkor hamisítással és tabutémákkal terhelt, sötét üzleti világ.

A közgyűjteményi vásárlások történetében és így a múzeumi raktárakban ugyanúgy előfordulnak hamis képek, mint egy árverezőháznál, ez üzemi baleset. Törekedni kell a tökéletességre, de teljes biztonság sehol nincs. Mint ahogyan el kell tudni fogadni – hiszen a nagyvilágban sincs ez másképpen –, hogy a nagymonográfiák mögött, kivéve a múzeumi megakiállítások katalógusait, többnyire műkereskedők állnak. Magyarországon a művészeti könyvkiadás önmagában – néhány kivételes esettől eltekintve – nem üzlet: egy művészről írt monográfia, ha sok reprodukciót tartalmaz, jó minőségű papírra nyomták, többe kerül, mint amennyiért el lehet adni. A műkereskedőnek viszont adott esetben presztízsberuházás, járulékos hasznokkal kecsegtet, így hosszú távon bízhat a megtérülésben. Én ezt el tudom fogadni, sőt megbecsülöm, mert tudom, hogy mekkora áldozatokkal jár. Ráadásul egyetlen ujjamon meg tudom számolni azokat a műkereskedőket, akik távlatosan gondolkodva, programszerűen hajlandók ilyen könyveket kiadni.

– Pénzzel foglalkozni értelmiségiként nem illendő?

A Batthyány-kiállítás kapcsán mondhatnám azt, hogy már a magyar arisztokraták is úgy gondolták, pénzzel foglalkozni alantas dolog. Inkább adjuk ki a birtokot, bízzuk ezt a csúnya dolgot másra. Persze itt és most ez nem így működik: nem titkolom, azért írok viszonylag sokat és gyorsan, mert a piacról élek. Az aktuális teljesítményemet fizetik meg, én pihenéssel sajnos nem tudok pénzt keresni. Ráadásul nem a nyugati piacra dolgozom, ahol a százezres példányszámok lassabb tempót is megengednek. Ha valaki finanszírozná, hogy mondjuk három-négy évig csak a magyar gyűjtéstörténet aranykorával foglalkozzam, szíves örömest megírnám azt a könyvet, és nem csinálnék közben mást.

– Még milyen témát választanál, amennyiben rád találna ez a szponzor?

Ha valamit megtanultam ezekből a megbízásokból, az mindenekelőtt az, hogy nincs unalmas téma, minden életmű, minden élet izgalmas. Első könyvem Aba-Novák Vilmosról szólt. Kovács Kristóf, a festő unokája elhatározta, hogy csinál egy könyvet a nagyapjáról. Felkért egy múzeumi szakembert, aki megtisztelve érezte magát, örömmel vállalta – hároméves határidővel. Kristóf éppen túl volt egy ijesztő betegségen, úgy érezte, nincs ennyi ideje várni. Tovább keresgélt, és Kieselbach Tamás engem ajánlott neki. A kötet a Kieselbach Galéria és a Népszabadság közös kiadásában jelent meg, elkapkodták, a kiadók pedig úgy döntöttek, sorozatot indítanak. Derkovitsot én javasoltam, Batthyányt és Csontváryt Tamás. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: a gyűjtéstörténeten kívül szívesen írnék Hatvany Ferencről vagy Fényes Adolfról is. De tényleg úgy gondolom, hogy egy bizonyos művészi színvonal felett mindenki érdekes, mindenki megérdemel egy önálló kötetet.

– Ha már Csontváryt említetted: meglehetősen ritka, hogy valaki egy addig hamisnak tartott képről bizonyítja be, hogy eredeti; ez inkább fordítva szokott történni.

Mániákusan vásárolom a két háború közötti folyóiratokat. A Pesti Napló című képes hetilap összes száma is a birtokomban van 1925-től 1939-ig, évenként bekötve. Egy 1936-os számban szerepeltek fotók a Fränkel Szalon Csontváry újonnan előkerült festményeiből rendezett kiállításáról. Ebben a képes beszámolóban szemet szúrt egy önarckép. Emlékeztem rá az MNG raktárából, utánamentem. Kiderült, hogy a festményt a negyvenes években hamisnak minősítették. Szerencsére több helyen is találtam rá utalást: Fränkel hagyatékában, Gerlóczy Gedeon levelezésében, az MNG és a Szépmű irattárában egyaránt akadtam olyan iratokra, amelyekben megemlítették ezt az önarcképet. Ezekből az információmorzsákból össze lehetett rakni a mozaikot, így többek között a kép története is tisztázódott. Írtam egy cikket erről – éppen a MúzeumCaféba (lásd MúzeumCafé 16.; és emellet a kép mellett készült interjúalanyunk portréja is a mostani várbeli Csontváry-kiállításban – a szerk.) –, ami meggyőzte a szakmát. Csontvárynak összesen hetven-valahány festménye van, jó érzés, hogy én is hozzáadhattam még egyet.

– Ha már ennyit beszélünk róla, muszáj megkérdeznem: miért a műkereskedelem? Nem az a kérdés, miért nem egy múzeum, de miért tértél le a matematika–fizika szakról?

Nem én vagyok az első pályaelhagyó a családban: apám mérnök létére lett régiségkereskedő. Meguntam a sok matekot, leadtam a szakot, felvettem helyette a művészettörténetet. A fizikát azért elvégeztem, jól is ment, tanítani is szerettem, de végül a művészet vonzott igazán. Akkoriban apám már régiségkereskedőként tevékenykedett, úgyhogy a tárgyak a maguk valójában elég intenzíven jelen voltak az életemben. Ez pedig elég részegítő érzés.

– És apád vajon miért ebbe az irányba indult?

Egy barátja hatására. Amikor a magyar építőipar megrogyott, a mérnöki munka kiszaladt alóla. Nem volt műgyűjtő nagyapa, családi minta, nem tudok olyan romantikus mondatokat mondani, hogy engem már gyermekként megbabonázott a művészet. Nem jártam a múzeumokat, nem készültem arra, hogy egyszer majd művészettörténész leszek. Sőt, nyugodtan állíthatom, hogy semmilyen extra képességem nincs, ami erre a szakmára predesztinálna: semmi többet nem nyújtok, mint egy üzembiztosan dolgozó, szorgalmas mesterember. Viszonylag logikusan tudok gondolkodni, írásban elég jól fejezem ki magam, ha adott a feladat, végig tudom gondolni, miként kell megcsinálni. Talán egy dologhoz van tehetségem: megtalálom a történetben az izgalmas sztorit, és azt fel tudom építeni úgy, hogy érdekes legyen az olvasónak.

– Dramaturgiai érzéknek hívják.

Igen. Szerintem az van nekem.

– Modern kifejezéssel élve ez a brandépítés alappillére. Egyelőre a műkereskedelemnek van erre láthatóan nagyobb szüksége, hiszen például Scheiber Hugót a következő időszakban a te könyved alapján fogják eladni, de ha a magyar muzeológia túllép a feladatmegoldás szakaszán, már ott is lesz rá igény. Elmennél múzeumba is dolgozni?

Tudom, mik azok a pontok, amelyeket hangsúlyozni kell, amikor végigmegyek egy festő, mondjuk Batthyány Gyula életén, hogy az olvasóban kialakuljon egy kép róla, és érzelmileg tudjon viszonyulni hozzá. Ez persze nem egy klasszikus muzeológusi hozzáállás. Én a rutinszerű kutatási folyamaton túl leginkább olyasmin töröm a fejem a munka során, mi módon lehetne egy érdekes, sodró lendületű filmet készíteni az anyagból. A muzeológus pedig azt mondja, itt van egy probléma, meg itt is egy, és ezeket egyenrangú szinten feldolgozza külön kis tanulmányokban. Ez is fontos, de így nem áll össze a sztori, nem lesz érdekes a figura. A múzeumi munkakör számomra egyelőre nem időszerű, bár látom az intézmények változását, és azt is, hogy már náluk is korombeliek vagy nálam fiatalabbak kapnak nagy és inspiráló feladatokat. Persze szívesen csinálok nagy kiállításokat, de ez ma már kívülről, alkalmi felkérések eredményeként is lehetséges.

– Akkor másképpen kérdezem: kedved szerint való lenne beszállni a kánonépítésbe egy komoly múzeumi poszton?

Szívesen tenném, szerintem tudnám is, de a világon mindenhol létezik a független kurátori státus. A magam sorsától függetlenül mélyen egyetértek azzal, hogy szükséges állami szinten gondolkozni a magyar festészet brandépítéséről. A kötet a magyar gyűjtéstörténet aranykoráról ugyanennek a célnak a szolgálatába állhatna. Andrássy Gyula, Nemes Marcell, Kohner Adolf, Hatvany és Herczog gyűjteményeiben a magyar festészet a legnagyobb nemzetközi nevek mellé integrálódott. Az általam elképzelt könyv Kohner Adolfról szóló fejezetében Fényes és Ferenczy együtt lenne Cézanne-nal és Van Goghgal, ráadásul olyan művekkel, amelyek jelenleg a világ legnagyobb múzeumaiban vannak, tehát a legmagasabb szinten tudunk kapcsolódni a sokat emlegetett nemzetközi központokhoz.

– A könyvek, monográfiák megszületése az útja az integrálódásnak?

A természetes utat úgy képzelem, hogy felötlik egy kiállítás terve Londonban vagy Párizsban mondjuk az orientalista festészet témájában, ami most divatos, hiszen az arab világ és a Kelet feljött pénzügyileg, a műgyűjtésben is meghatározók. Nézik a szakirodalmat, böngészik az internetet, és ha rátalálnának Tornai Gyulára, Ferraris Artúrra, Eisenhut Ferencre, azokra a magyarokra, akik jártak Keletre festeni, választanának is tőlük. Könyvek, internetes adatbázisok hiányában erre esély sincs. Hogy egy látszólag triviális példát mondjak: a világban néha az is eszébe jut egy kurátornak, hogy összegyűjtse a kalapos nőket ábrázoló képeket. Ha nem tudják, hogy a magyar Rippl-Rónai József vagy éppen Batthyány Gyula milyen jó kalapos nőket festett, esély sincs rá, hogy kölcsönkérjék ezeket, és a párizsi, londoni, New York-i közönség is megismerje őket. Ezért kellenek többek között a nagy, összefoglaló könyvek, lehetőleg angolul is, mert a kurátorok ezekből és persze az internetről válogatnak. Ez a másik vesszőparipám: a nagy magyar életműveket többnyelvű, internetes életmű-katalógusokkal kellene megtámogatni. Kezdhetnénk mondjuk Csontváryval és Rippl-Rónaival. Visszatérve ennek kapcsán még az előzőkre: a muzeológia és a műkereskedelem szétválasztása olyan álom, amit talán el kellene engedni. Az új dolgokat régen is a műkereskedelem kapta fel először, mert a kereskedő vagy a műgyűjtő a saját pénzét kockáztatja, mozgékony, kisebb felelősséggel akár hülyeségekre vagy múló divatokra is tehet. A nagy múzeum természetéből fakadóan lomha, mert közösségi pénzeket kockáztat, így neki konzervatívabb, kevésbé kockázatos állásponton kell lennie. Csak egy aktuális példa: hetek óta görcsöl a magyar állam, hogy milliárdokért megszerezze Munkácsy trilógiájának – szerintem amúgy hervasztó minőségű – darabjait, miközben ennyi pénzért modernebb és százszor jobb művekből múzeumnyi mennyiséget vásárolhatna.

– A múzeum visszafelé tekint, a műkereskedelem meg előre?

Ahogy Van Goghot és Cézanne-t a műkereskedelem robbantotta be és nem a múzeumok, úgy a mai kurrens témákat is a saját pénzüket kockáztató műkereskedők fogják bedobni. A magyar kánon meglehetősen képlékeny, az 1945 utáni furcsa helyzet miatt nem kristályosodtak ki az értékkategóriák. Jellemző, hogy a hazai fauve festészet léte például a Magyar Vadak kiállításig nem volt evidencia, éppen ezért ezeket a műveket múzeum nem is vásárolta, ma meg már nem nagyon tudja. Magyarországon a mecenatúra szinte folyamatosan alacsony szinten mozgott, ami a szokásos pénzhiányon túl azért is baj, mert a művészek saját fiatal éveik műveit általában nem becsülik. Egy életműből paradox módon általában azok a művek vannak a legnagyobb veszélyben, amelyek ottmaradnak a műteremben. Az eladatlan darabokat a festő pár év elteltével rossznak minősíti, és átfesti. Hallottam egyszer egy interjút, amiben valaki mesélte, hogy a nagy orosz gyűjtők közül talán Scsukin vagy Morozov 1910 táján elment Picasso műtermébe, és a szanaszét heverő képekből kiválogatott egy tucatot. A mester tiltakozott: ez gyenge, ez nincs kész, ez csak egy kísérlet, és másokat, általa már komplettnek minősített darabokat ajánlott. De a gyűjtő nem engedett, és megvette a neki tetsző festményeket. És ma többek között azért tekintünk istenként Picassóra, mert nem semmisültek meg ezek a mindenféle stílusban festett kezdeti, kísérletező képei; látjuk, milyen fázisokon keresztül, honnan hová jutott. Ha nekünk is lettek volna ilyen gyűjtőink, akik még a festék száradása előtt lecsapnak a legmodernebb darabokra, az a sok átfestett Csók-, Czóbel-, Ziffer- és Márffy-kép mind megmenekülhetett volna. A múzeum pedig – mint említettem – óvatosan vásárolt mindig is, a kísérletektől tartózkodott. Ezért mondjuk a fauve-kiállítást nem lehetett volna csak múzeumi raktárakból megrendezni; de a Batthyányt sem, neki összesen tíz festménye van közgyűjteményekben.

A Molnos Péter rendezte Batthyány-kiállítás részlete a győri Rómer Flóris Múzeum Esterházy-palotájában

– A győri Rómer Flóris Múzeumban most látható Batthyány-kiállítás a nonprofit és a forprofit szféra együttműködésére is szép példa. Hogyan alakult ez így?

Előtte a Kövesi-gyűjtemény győri bemutatásában Kolozsváry Mariann-nak volt oroszlánrésze, Batthyány Gyula pedig a város alpolgármesterének, Fekete Dávidnak a szívügye. Az, hogy ezeket a kiállításokat korábban Budapesten a Kieselbach Galériában napi hat-hétszáz ember megnézte, nagy sajtót kapott, mindenkinek előnyös. Az a tapasztalatom, hogy festészetet a nagyközönségnek csak „csomagban” lehet eladni, sztori nélkül, emberi, történelmi dráma nélkül nem ér el a szívekhez, márpedig igazi hatást csak azon keresztül lehet elérni. A Kövesi-gyűjteménnyel és Batthyányval sikerült átlépnünk az ingerküszöböt: ezek a kiállítások úgy mehettek tovább Budapest után Győrbe, hogy már megelőzte őket a hírük.

Szerző: Jankó Judit

Fotók: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Megjelent a MúzeumCafé 48. lapszámában