Ha már senki más nem tette meg, akkor megtesszük mi, és leírunk ide egyetlen rövidke mondatot: Köszönjük Halasi Rita Máriának a Design Hét kurátoraként töltött öt és fél évet, további munkájához sok sikert kívánunk.

Az idei Design Héttel az égvilágon semmi baj nincs, nem is lehet. Egy jól fölépített brandről beszélünk, amelynek vannak kitalált és bejáratott programelemei, és van arculata. Okkal szerepelt a Nyitott műhelyek című programsorozat a rendezvény kiemelt értékei között. Kiemelendő továbbá az a tény, hogy a Design Hét most először lépett ki a fővárosból. Hogy Debrecenben mennyire lehetett érezni a budapesti rendezvényhez való kötődést, nem tudjuk, mindenesetre tíz évig tartott, mire eljutottunk idáig.

Az idei Design Hetet a hiányai is jól jellemezték. Még mindig nem nyílt meg a kávézó, amit 2010 nyarára ígértek – megszoktuk, hogy szót ejtünk róla. A tartalom nélkül unatkozó honlapon viszont most nem tudunk évődni, mert a Terminálnak jelen pillanatban egyáltalán nincs honlapja. Program van, élet nincs – foglalhatjuk össze tömören a fesztiválhangulatot. Hiányzott az utóbbi évek megszokott nyüzsgése, ennek egyik oka lehet az, hogy a Design Terminál egyszerűen eltűnt egy bazári forgatagban. Az Erzsébet teret ellepték a lángossütők, lacikonyhák és italosbódék. A tér a Sziget kihelyezett részlegének tűnik, pedig nem olyan régen itt még plédet lehetett teríteni a gyepre, és a családdal eltölteni a délutánt.

A Terminál kommunikációjában sok az ellentmondás. Míg a design új irányzatai a fenntarthatóságról szólnak, a Terminál környéke a lelakás, a fölélés szellemében pusztul rohamosan. Nem teljesen világos, hogy Englert Róbert ügyvezető mire gondolhatott egy éve, amikor azt nyilatkozta az Origónak: „Az a fajta színvonalemelés, amelyet itt elkezdünk a Terminál berkein belül, ki kell hogy vetüljön a környezetünkre is.” A Terminál új szlogenje –„a magyar kreatív iparért” – nehezen értelmezhető a Metszéspontok kiállításon szereplő egyedi képzőművészeti alkotások láttán. Érdekes elképzelés az iparról, hogy a művészeti iskolák bemutatkozási lehetőséget kaptak néhány kiadatlan üzletben. Ha a látogató elfárad a Kőleves étterembe megnézni a Hello Wood programfüzetben szereplő, de valójában nem létező kiállítását, pár lépés után már a Király utcában csodálkozhat rá, mennyi a lehetőség minálunk: egy fél utca üzletei üresen állnak Európa közepén. A Design Hét kreatív igazgatója ezalatt dizájnos tárgyakról beszél a televízióban, itt tartunk ma, van tehát honnan elindulni.

A rendezvényt arculati kiállítása, a Metszéspontok első pillantásra a tavalyi Élj lassabban! szerves folytatásának tűnik, ám kétszer nem léphetünk ugyanabba a designba. A világválságot felismerő designerek egy része 2008 után azt kérdezte: Mi lesz most a világgal? A többiek viszont azt: Miből fogunk majd megélni? Nos, az idén ők voltak többen. A Metszéspontok számtalan példát mutat arra, hogyan próbálja a designer nélkülözhetetlenné tenni magát sorszámozott egyedi alkotások létrehozásával. Kitűnő válogatást láthattunk arról, hogy amit a design elvett az emberiségtől, azt most hogyan szolgáltatja vissza jó pénzért újrafeldolgozott szemét formájában. Bár szinte minden más esetben töretlen tiszteletünk a kurátor Szemerey Samué, ez a kiállítás bizony kissé döcögős lett, amire erősen rájátszott a jellegtelen installáció – ehhez, úgy tűnik, sikerült megnyerni az utolsó hagyományőrző asztalost, aki a hetvenes évek diópácos-nitrólakkos stílusát képviseli még Magyarországon. Hogy mitől design egy textilszoborként pózoló, fából készített óriási formatan-feladat, az rejtély, akárcsak az, hogy hogyan került ide egy intarziás gördeszkakészítő standja – talán a Mesterségek Ünnepéről. A Metszéspontok viszont valószínűleg elmondhatja magáról, hogy sikerült a legnagyobb giccset kiállítania, amit Magyarországon valaha is láthattunk design címszó alatt: az Erratum luxuscég termékei ócska gegek, suta poénjuknak a profi kivitelezés adja meg a kegyelemdöfést: a gyári munkások „hibás” tárgyakat készítenek igazgatói utasításra. A dilettantizmuson túl van ebben az egészben valami gyomorforgató cinizmus is. Marxista terminusokban megfogalmazva ezen a képen azt a jelenetet látjuk, ahol a tőkés elveszi a munkástól annak utolsó termelőeszközét – a kreativitását –, majd egy kis időre visszaadja neki, hogy játszódjon vele a még nagyobb profitért.

Azért néhány igazán szép történettel is meglepett a kiállítás. Ilyen a bájos sálkötő automata, amely a széljárás és a szélerő változásait nem diagramon, hanem kötésmintában rögzíti, hogy aztán a vevő a sálat kötő szél adatait tartalmazó dokumentummal együtt vehesse meg. Meghatóan eredetiek a dél-afrikai nők bumfordi üvegedényre gyöngyből fűzött betűkből készített, személyes vallomásai is. Igaz, gyanakvó szemünk itt szintén tetten éri a mozzanatot, ahogy egy civilizáció alamizsnaként ad vissza valamit egy másiknak abból, amit korábban elvett tőle. Legalább annyira elgondolkodtató, hogy miért nem látunk valami magyar vonatkozást – talán az egzotikus szegénység érdekesebb, mint a mi egyszerű, saját, hazai nyomorunk enyhítését szolgáló kreatív erőfeszítések.

Hogy a hazai design jó kezekben van, mutatja, hogy a tavasszal csöndben kimúlt Lakástrend függelékét, a Madeinhungaryt átvette a Design Hét. A Triennale di Milano kiállításával kifejezetten jól jártunk. Az Iparművészeti Múzeumban Maestri címmel látható tárlat röviden, tömören mondta föl ismét a már sokszor hallott leckét. Ha majd nálunk a design ügyét bárki valaha is komolyan veszi a távoli jövőben, programnak elég lesz, ha a Maestrin a tervezők neve alatt szereplő rövid alcímeket összeírja neki valaki. Minden tervezővel riport készült, ami magyarul feliratozva fut a tárgyak előterében fekvő monitoron. Ráncos kezek gesztikulálnak a képeken, élénk tekintetű öregemberek beszélnek tárgyaikról. Eközben a múzeum emeletén, a könyvtár előterében a nemrég elhunyt Király József kamarakiállítása árválkodik, egy rövid ideig emlékeztetve minket a mi szellemi értékeinkre.

A Magyar Formatervezési Díj a szokott színvonalon jelentkezett be. Időbe telt, amíg eljutottunk a Műcsarnok apszisában rendezett kiállításig, de legalább megcsodálhattuk az épület hatalmas tereit üresen – ritka alkalom. Egy kis csúsztatással lehetett a Design Hét attrakciójának nevezni Budapest 1:500 arányú famakettjét, hiszen a Terminál a III. Makettfesztivál programját vonta be a heti menübe. A gigászi építmény környékén valóban lehetett némi fesztiválhangulatot érzékelni – végre valami, amit egy alkalmi közösség önfeledten a magáénak érezhetett pár napig. A jórészt amerikai dióból készült famakettet a szervezők szándékosan a föllelt koszos, elhanyagolt állapotban állították ki, hogy jobban láttassák sorsának rendezetlenségét. Nyilván az sem véletlen, hogy az átnevezési hullámot elkerülni ugyancsak nem tudó Bálna (CET) gyomrában kiállított mű környezetét is érintetlen állapotában hagyták, talán abban reménykedve, hogy e különös érték látványa egy köbméternyi sitt és az építőmunkások bakancsnyomát őrző nyers betonaljzat társaságában ráébreszti a döntéshozókat arra, milyen gazdag ország vagyunk. És talán arra is, hogy mennyivel gazdagabbak lennénk, ha gazdálkodni is tudnánk az értékeinkkel.

Tóta József

Megjelent a Műértő 2013. novemberi lapszámában