A Brüsszelben első alkalommal megrendezett, csak néhány könnyen kezelhető gyermekbetegségben szenvedő nemzetközi fotóművészeti vásár reményteljes jövő elé nézhet. A kezdet ugyan nem tűnt biztatónak: a csütörtöki nyitás után és az azt követő napon szinte alig volt érdeklődő, a hétvége viszont annál mozgalmasabban alakult. A múlt század eleji ipari épületből átalakított kiállítási csarnok, a Tour & Taxis megtelt látogatókkal, és az eladások is megszaporodtak.

Az első Fotofevert tavaly rendezték Párizsban, kitalálója és szervezője Cécile Schall – unokája annak a Roger Schallnak, akinek nevéhez az első utcai divatfotózás fűződik. Roger Schall korának keresett fotográfusa volt; a Paris Magazine, a Vu, a Paris Match, a Vogue és más neves képeslapok közölték felvételeit, a háború után mégis elfelejtették, és idős korára sem kapta meg azt az elismerést, amit érdemelt volna. „Két évet töltöttem nagyapám archívumának feldolgozásával, és eközben rájöttem, hogy kincset fedeztem fel. Az ő példája érlelte meg bennem azt a gondolatot, hogy elő kell segíteni a tehetséges fotósok nyilvánosság elé kerülését. Ne csak haláluk után, hanem már életükben ismerjék meg őket. Ezzel a céllal indítottam el a kortárs fotósokat bemutató Fotofevert.”

Az idei Fotofever mintegy 70 külföldi és belga kiállítójával szerénynek mondható, de mérete miatt kellő alapossággal végignézhető, kellemes vásár volt. Zömében kortársakkal találkozhattunk, de a XX. század második felének jeles fotósai közül ugyancsak láthattuk William Klein, Saul Leiter, Alex Webb és Bert Stern műveit. Cécile Schall szerint a gyűjtők számára fontos, hogy ismert nevekkel is találkozzanak. További célja kedvet csinálni a látogatóknak ahhoz, hogy maguk is vásárolni kezdjenek. „Azt szeretném tudatosítani a közönségben, hogy nem kell okvetlenül gazdagnak lenni ahhoz, hogy valakiből komoly gyűjtő váljék. A már 250 euróért megvásárolható képek lehetővé teszik, hogy egy kollekció létrehozása ne csak afféle elérhetetlen álom legyen.” (Ezen a vásáron a Pure Fine Arts galéria által kínált Irving Penn-fotót adták el a legmagasabb áron: 70 ezer euróért.)

A gyűjtésre való ösztönzés gyanánt kapott helyet a vásáron egy elsőrangú brüsszeli magánkollekcióból összeállított, 30 darabos kamarakiállítás is – kevéssé vagy egyáltalán nem ismert fotósok munkáiból –, amelynek témája a szem. A kezdő és leendő gyűjtőkre a tájékoztatófüzet szerkesztői is gondoltak, mert az még fotográfiai fogalmakat ismertető függeléket is tartalmazott. Numerikus és klasszikus, vintázs és inkjet print, színes és fekete-fehér, minimalista, humanista, szürrealista fotók: 38 ország 280 alkotójának köszönhetően a Fotofever a fotó- és videoművészet legszélesebb panorámáját nyújtotta a látogatóknak.

Az örök téma, a portré a galériák többségében jelen volt. A Paris Match egykori fotósa, később főszerkesztő-helyettese, a riportfotózás ma már klasszikusának számító Walter Carone (Galerija Fotografija, Ljubljana) Jean Gabinről, Charles de Gaulle-ról, Brigitte Bardot-ról, Jean-Paul Sartre-ról készített spontán felvételei mellett a fiatalabb generáció képviselői közül Vincent Peters egymásra fotózott négyes John Malkovich-portréja (Contributed, Berlin) és Danny Van der Elst (Salve Mater Art Gallery, Lovenjoel, Belgium) ragadta meg leginkább a figyelmemet.

A párizsi Corbel Gallerynál Marilyn Monroe világhírű fotósának, Bert Sternnek a színésznőről 1962-ben készített néhány felvétele és a német Thomas Dorn egyik nagyméretű fotója volt különösen érdekes. A Key of Love – The Yoke szürrealista hatása miatt akár Yves Tanguy festménye is lehetne: a nevadai Black Rock-sivatag sivár, holdbéli tájában egy monumentális, ember formájú szobor és egy jógapozícióban elhelyezkedő, ruhátlan nő, Isabelle Derigo, Dorn alkotótársa között alakul ki különös atmoszférát teremtő kapcsolat. A szintén párizsi Arcturus galéria Au pays de Magritte, un air de Surréalisme (Magritte országában, a szürrealizmus fuvallata) címmel egész kiállítást szentelt a szürrealizmusnak Didier Massard kitalált tájképeivel, az amerikai Richard Kalvar banális szituációkat különössé varázsoló fotóival és a szlovák Peter Zupnik egymáshoz nem illő motívumokat, tárgyat, személyt, épületet összeillesztő, humoros kompozícióival.

Az amerikai Luis Mallo (Modernartgalerie, Lyon) Arman akkumulációit felidéző mappasorai, Miguel Ángel Sánchez (Inception Gallery, Párizs) régi spanyol mesterek stílusában készített női portréi, Botticelli Vénuszának parafrázisa, a Snow Angel (Salve Mater Gallery, Belgium) Pascal Baetenstól, vagyCsáky Marianne (Inda Galéria) saját emlékeit feldolgozó, üvegnegatívra és színes fotóra készült, nosztalgikus sorozata a képzőművészettel összefonódó lírai vonalat képviselte, míg velük szemben sokan a világ kevésbé szép oldalának bemutatását választották. Szász Lillának ugyancsak az Inda Galériában látott, Talált nők című sorozatán a látvány és a tartalom szöges ellentétben áll egymással: a mű nevelőotthonban élő lányok vágyait tolmácsolja.

A varsói Asymetria galéria mutatta be a kommunizmus idején született, a demokratikus átalakulást átélt és az Európai Unió tagjává vált Wojtek Wieteska szubjektív megközelítésű, dokumentarizáló, melankolikus, kesernyés humorba hajló fotóit, míg a másik magyar kiállító, Faur Zsófi galériájában Dóka Bélának a Putyinért rajongó fiatalokról készült Putin Fan Club-sorozatából láthattunk ízelítőt. Ugyanitt szerepeltek nagy sikerrel Magyar Ádám fotói, amelyekből már a megnyitó napján elkelt néhány. Épületfalak és égbolt – mindössze ennyi szükséges ahhoz, hogy a fényt az idő függvényében évtizedek óta tanulmányozó Yannig Hedel, a lyoni Galerie Vrais Reves fotósa olyan meditációra invitáló, grafikai hatású felvételeket készítsen, amelyek megállásra késztették a színek és ötletek kavalkádjától telítődött nézőt.

Cserba Júlia