Frieze Art Fair, London, 2012

Az elsők között maradni

A 10. Frieze Art Fair a kulturális nyitást deklarálva tárta ki kapuit: az új irányokba való fókuszálás jegyében (Focus); hogy felfedezésre lehetőséget adó, még ismeretlen művészeti tartalmakat keressen új keretek között (Frame). Emellett a két alapító, Amanda Sharp és Matthew Slotover az eredeti alapkonstrukció megváltoztatásával, a modern és a kortárs művészet összekapcsolásának szándékával hozta létre a Frieze Masterst.

A szándék egyértelmű: a növekvő számú kortársművészeti vásár között megőrizni az egyik első helyet. A 35 országból kiállító 175 kereskedelmi galéria között jelentősen nőtt a távol-keleti, ázsiai és orosz résztvevők száma: Dél-Amerikából most 13 galéria jelent meg a korábbi kettőhöz képest, Koreából, Indiából és Kínából összesen8. Anemzetköziség hangsúlyozására feltétlenül szükség volt, hiszen eddig elsősorban a jelentős brit, vagy brit érdekeltségű nemzetközi (Hauser & Wirth, Lisson, Gagosian, White Cube) galériák kerültek előtérbe Londonban.

A megnyitó előtti napon a Christie’s aukcióján Damien Hirst, Paul McCarthy és Andreas Gursky művei eladatlanok maradtak, viszont sikeresen szerepelt Thomas Schütte, akinek munkái két londoni galériában és a Frieze több standján is láthatók. A szaksajtó szerint ez a tény egyértelmű ízlésváltást jelez a „komolyabb, súlyosabb” művek felé.

A Focus, a 2001 után alapított galériák szekciójának igazgatója Jo Stella-Sawicka volt. Idén több ismert kiállító ezt a rendezvényt preferálta a fővásár helyett, mert ebben a szekcióban sztárnevek hiányában könnyebb felkelteni a figyelmet művészeik, kiállítási elképzeléseik iránt.

A Frame – Rodrigo Moura és Tim Saltarelli kurátori munkájával – a 6 éven belül alapított galériák közül 21-et választott, magyar részről a Kisterem kapott itt helyet Csákány István installációjával.

A kereskedelmi szempontok ellentételezését szolgálta a vásári standok között szétszórt pontokon helyet kapott Frieze Projects is. Ennek keretében az isztambuli Asli CavuSoglu performansza a művészet és a populáris média viszonyát mutatta be.

Az Emdash Award idei nyertese, a Berlinben élő Cécile B. Evans This Is Your Audio Guide című munkájában ismert embereket kért meg arra, hogy kommentálják a Frieze-en látható kortárs műveket.

A tér központi standjait a szokásos hierarchia szerint rendezték, így nehéz volt kikerülni a Hauser & Wirthnél Paul McCarthy nagyméretű, White Snow Head című objektjét, amely a Walt Disney-figurák ihlette antimese-sorozat egyik darabja. A Lisson Gallery többek között Julian Opie mellszobrait és Anish Kapoor egy művét állította ki. A több helyen képviselt Damien Hirst és Antony Gormley mellett két galéria – a White Cube és a New York-i Matthew Marks Gallery – is kiállította Gary Hume festményeit. A Frieze-en egyébként a Young British Artists művészei hangsúlyosan szerepelnek, az eddig említett alkotók mellett Fiona Rae (Timothy Taylor Gallery), Sarah Lucas (Sadie Coles Gallery) és Grayson Perry (Victoria Miro) is felbukkan, utóbbi a Frieze-en már korábban kiállított falikárpitjával. Központi helyen jelent meg a Foksal galéria, amely – akárcsak a Sadie Coles – a Londonban legtöbbet kiállított lengyel művész, Wilhelm Sasnal műveit is bemutatja. A poétikus munkák közé tartozik a Sao Paulo-i Galeria Fortes Vilaçánál a sajtó által különösen kedvelt Valeska Soares műve, amelyet 40 különböző méretű, állandó mozgásban lévő „diszkógömb” alkot.

A galériák koncepciója mind a tendenciákat, mind a léptéket tekintve alkalmazkodik a vásárjelleghez. A tavalyi évhez hasonlóan a főszekcióban nem kaptak hangsúlyt a politikai-társadalmi konfliktusok, ez a témakör inkább a Frame-be került – annak ellenére, hogy a kereskedelmi galériák csakúgy, mint a nonprofit kiállítási intézmények, hosszú évek óta előtérbe helyezik az ilyen műveket. Jól érezhető verseny folyik azért, melyik galéria mutatja be első alkalommal egy-egy tehetséges alkotó életművét, ám Közép-Kelet-Európa képviselete Londonban csak jelzésszerű, az egyébként nonprofit Calvert 22 kiállításait kivéve.

A Frieze-en látott kevés protest mű egyike Jeremy Deller munkája: A Photograph: of David Cameron on a holiday in South Africa paid for by the Apartheid Government (Fotó David Cameronról egy dél-afrikai nyaraláson, amelyet az apartheid kormánya fizetett, 1989). A földön felhalmozott poszterek hevernek egy halomban − a szöveg alatt a képzeletbeli fotó üres helye látszik, a képre és kommentre nincsen szükség. A mű, Deller koncepciójának megfelelően, nem eladó.

A pénzben kifejezett értékeket tekintve legmagasabb áron – egymillió dollárért – Georg Baselitz 1995-ös festményét (Stilleben still – Bildneununddreissig) kínálta a Londonban éppen megnyíló Michael Werner galéria. Damien Hirst egy 2011–2012-ben készült műve (Invading the City of Light) a második napon már nem volt látható a standon. Az Artprice szerint a nemzetközi aukciós statisztikák eladási csúcsainak 20-as toplistáján az 1945 után született művészeket tekintve csaknem fele-fele arányban szerepelnek Gagosian művészei (Cindy Sherman, Murakami, Hirst, Jeff Koons) és a kínaiak (Zeng Fanzhi és Zhang Xiaogang, Chen Yifei).

Érdekes módon a kortársművészeti piac az elmúlt 10 évben folyamatosan növekszik Londonban. És bár a centralizálódás és polarizálódás jelei is mutatkoznak, a Tate Modern 2000. évi megnyitásával, majd a Turner-díj létrehozásával − nem kevéssé a kortárs művészet marketingelemeként − tökéletesen működő intézményi háromszög jött létre: a vásár − a díj − a kortárs nagymúzeum mint művészeti korporáció egyfajta brandet alakító klaszterként funkcionál. Míg 10-12 éve még kialakulatlan, Amerika-központú piaccal számoltak, most egyértelműen London vette át a vezető szerepet. Nicholas Serota, a Tate múzeumok, és Chris Dercon, a Tate Modern igazgatója nélkülözhetetlen szerepet tölt be a Frieze-en: az Outset/Frieze Art Fair Fund elnevezésű alapítvány 2003 óta már 86 szignifikánsnak tartott művet vásárolt meg 56 művésztől. A Tate idén két új beszerzési bizottságot hozott létre Dél-Ázsia, valamint Oroszország és Kelet-Európa irányában, amelynek Nonna Materkova, a Calvert 22 alapítója és a gyűjtő Andrei Tretyakov, valamint Igor Tsukanov tartozik a tagjai közé.

A számtalan vásár és biennále előre meghatározott stratégiák, funkciók szerint működik. Ehhez képest Londonnak az ideológiamentes kereskedelmi rálátás szerepe jut, ahol mindennek helye lehet ugyan, de leginkább a galériák helykeresése és potenciáljának felmérése történik. Az itt nagyon sokat emlegetett „Art World” kifejezés nemcsak a pozitív értelemben vett minőségi és gazdasági potenciál hierarchiáját, hanem bizonyos esetekben a gazdasági centrum művészeti identitástudatának bizonytalanságát is érezteti.

A kortárs művészet a manipulációk és spekulációk szövevényes terepe ugyan, de éppígy a kreatív progresszióé és a protestálásé is. A Frieze megrendezésével párhuzamosan a londoni galériák októberre időzítik az év legjelentősebb tárlatait. A Serpentine Gallery és a Frith Street Thomas Schütte-anyagával, a Lisson Gallery nagyhatású kiállítása Anish Kapoor műveivel, Victoria Miro Chris Ofili-installációjával egyértelműen ezek közé tartozik. Ahogyan a nagyobb intézmények kiállításai is: a Tate Britainben az idei Turner-díj jelöltjei kivételesen erős anyaggal álltak elő, a Hayward Gallery Art of Change − New Directions from China kiállítása pedig a művészetnek azt az aspektusát mutatja meg, amelynek számára semmiféle vásári stratégia nem teremthet megfelelő közeget.

Cseh Szilvia