Első alkalommal találkozhat a magyar nagyközönség Henri Matisse műveivel egy átfogó, reprezentatív kiállításon a Szépművészeti Múzeum június 30-án nyíló tárlatán. A párizsi Pompidou Központtal együttműködésben megvalósuló, több mint 150 művet felvonultató kiállítás 8 kronologikus-tematikus szekcióban mutatja be Matisse munkásságát a korai alkotásoktól egészen az ötvenes években készített művekig, az életmű olyan központi jelentőségű kérdéseit érintve, mint a vonal és a szín viszonya vagy az enteriőr és az alak összefüggései.

A Szépművészeti Múzeum kiállítása a matisse-i életmű műfaji sokszínűségét is megvilágítja, ugyanis a mintegy 30 festményeken túl egyedi és sokszorosított grafikai alkotások, és 17 szobor is helyet kapott a tárlaton. A kiállítás külön szekcióban mutatja be a művész késői fő művéhez, a vence-i dominikánus kápolnához készített monumentális üvegablakterveit. A tárlat katalógusában külföldi és hazai szerzők tanulmányai mellett Matisse saját írásaiból is közölnek válogatást, melyeknek egy része első alkalommal jelenik meg magyar fordításban.

A kiállítás kronologikus rendben vezet végig a művész életművének meghatározó szakaszain. A korai évek útkeresése után látványosan bontakozik ki a tiszta szín festészete, amelynek megtalálása a művész fauve periódusának legfőbb célja volt. Az első világháború idején alkotott redukált formanyelvű, az absztrakció határán egyensúlyozó műveket a „nizzai korszak” fénnyel teli enteriőrképei, majd az 1930-as években ismét egy kísérletező periódus követik. A festészeti életmű összegzéseként is leírható „vence-i enteriőrök” után a művész szinte kizárólag gouache papírkivágásokat készített, melyekben az œuvre egyik központi problémája, a szín és a vonal harmóniája új összefüggésben valósulhatott meg. A kérdést Matisse késői fő művének, a vence-i Rózsafüzér-kápolna összeművészeti programjának kidolgozásakor monumentális léptékben értelmezte újra. A kápolna színes üvegablakaihoz készített második tervváltozat a kiállítás egyik kulcsdarabja.

A tárlaton a festmények mellett Matisse szobrai, egyedi, sokszorosított és alkalmazott grafikai munkái, valamint Jazz című művészkönyve mutatnak rá az életmű mediális sokszínűségére. A ragyogó szín-, fény- és formaharmóniákban testet öltő „könnyedség” mellett – melynek létrehozására a művész egész munkássága során törekedett – kirajzolódnak az életmű a tér és a sík, az enteriőr és az alak, valamint a szín és a vonal kapcsolatára vonatkozó alapkérdései. A variációkként ismétlődő, szekvenciákba rendeződő motívumokon – többek között a külső és a belső tér határvonalát kijelölő ablakon, a műterem tárgyain, a portrékon, női alakokon – keresztül a művésznek a témák újragondolására, átdolgozására épülő alkotói módszere is láthatóvá válik. A kiállítás végigkíséri, ahogy Matisse közel hatvan évet felölelő életművében folyamatosan megújuló színakkordokként és vonalritmusokként ölt formát – Louis Aragon Matisse-nak tulajdonított kifejezésével élve – a gondolatok színe.

Korai évek, 1895–1909

Pályájának kezdetéről nyilatkozva Matisse bevallotta: már akkor érzékelte, nem úgy fest, mint a többiek, és úgy érezte magát „mint aki egy olyan országba érkezett, ahol nem beszéli a nyelvet”. A párizsi Ecole Nationale des Beaux-Arts hallgatójaként és Gustave Moreau tanítványaként szorgalmasan látogatta a Louvre-t, egyrészt, hogy elsajátítsa a régi mesterek művészi nyelvét, másrészt, hogy ráleljen a sajátjára. A századfordulón festett egyik fő műve, az 1900-as Önarckép (Autoportrait) jól mutatja a (régi) mesterekhez fűződő összetett viszonyát. Két meghatározó utazást követően – 1904-ben Paul Signacnál járt Saint-Tropez-ban, 1905-ben pedig André Derainnél Collioure-ban – Matisse végérvényesen a szín mellett kötelezte el magát. Korai alkotóperiódusát a Fényűzés I. (Le Luxe I, 1907) című kép zárja, melyben összefoglalta a vonallal és a színnel kapcsolatos kutatásainak eredményeit. 

Henri Matisse: Önarckép (Autoportrait), 1900
Forrás: Szépművészeti Múzeum

Törések és ablakok, 1910–1917

Az 1910-es években kezdődött Matisse kísérletező pályaszakasza, melyet a festői kifejezőeszközök radikális használata jellemez. A kiállításon kivételes módon egymás mellett látható fő művek, az 1914-es Üvegajtó Collioure-ban (Porte-fenêtre à Collioure) és a Fehér és rózsaszín fej (Tête blanche et rose), remekül szemléltetik a művész avantgárd kísérletezéseit, aki az első világháború alatt gyakran megfordult Pablo Picasso, Juan Gris és Gino Severini műtermében, valamint a Section d’Or festőcsoport tagjainál.

Henri Matisse: Fehér és rózsaszín fej (Tête blanche et rose), 1911

Forrás: Szépművészeti Múzeum

 Szobrok, 1909–1930

„A festészetben az ötleteim kidolgozása érdekelt – ugyanezért kezdtem el szobrokat is készíteni. Műfajt váltottam, agyaggal kezdtem el dolgozni, hogy szünetet tartsak a festésben, mert úgy éreztem, abban már mindent megvalósítottam, amire akkoriban képes voltam.” Matisse Pierre Courthionhoz intézett elhíresült megjegyzésében vallott arról, hogy milyen fontos ellenpont volt művészetében a szobrászat. Bár tiszteletben tartotta a műfaj hagyományait, az emberi alak megformálásában váratlan és új útra tért. Egyik fő művén, az 1909 és 1930 között készített Hát-sorozaton (Nu de dos) a monumentalitás és stilizált formaképzés merőben új koncepciójával találkozhatunk.

Alakok és enteriőrök, 1918–1929

Matisse egész pályája során számos enteriőrképet készített, és ez jellemzi az 1920-as, Nizzában töltött évtizedet is, amikor festészetének addigi tanulságait és vívmányait folyamatosan továbbfejlesztette. Különösen jó példa erre a Vörös nadrágos odaliszk (Odalisque à la culotte rouge, 1921): a festményen a szoba igazi mozgószínpadként jelenik meg, melyet a művész faliszőnyegekkel és dekoratív anyagokkal díszített, s amely Dominique Fourcade költő kifejezésével élve, egyfajta „fénydobozként” működik.

Henri Matisse: Vörös nadrágos odaliszk (Odalisque à la culotte rouge), 1921

Forrás: Szépművészeti Múzeum

Modernista kísérletek, 1930–1946

Matisse 1930-as utazása az Amerikai Egyesült Államokba, majd Tahitire alapjaiban változtatta meg alkotómódszerét: az új helyszíneken szerzett élmények igazi modernista fordulathoz vezettek az életműben. A korszakban Matisse legkedvesebb múzsája és modellje Lydia Delectorskaya lett. Egyik első festménye Lydiáról, az Ülő rózsaszín akt (Nu rose assis, 1935–1936) jól mutatja a művész munkamódszerét: a festék visszakaparását, átdolgozásokat, törlések és egyszerűsítések nyomait láthatjuk a művön.

Henri Matisse: Ülő rózsaszín akt (Nu rose assis), 1935–1936
Forrás: Szépművészeti Múzeum

Nizzától Vence-ig, 1938–1948

Miután letelepedett a dél-franciaországi Vence-ben, Matisse az 1940-es évek elején arról beszélt, hogy művészete újra „virágzik”. E kijelentésének fényében értékelhetjük a „vence-i enteriőrök” mesteri sorozatát, melynek kiemelkedő darabja a kiállításon is bemutatott Sárga és kék enteriőr (Intérieur jaune et bleu, 1946). A festmények ismétlődő motívumain keresztül Matisse nem csupán a szín és a vonal viszonyának az egész életművét végigkísérő problémáját helyezte más megvilágításba, de újradefiniálta a szín és a tér lehetséges összefüggéseit is. Egyúttal ez az időszak a táblaképfestészettől való búcsúzást is jelentette a művész számára.

Henri Matisse: Sárga és kék enteriőr (Intérieur jaune et bleu), 1946
Forrás: Szépművészeti Múzeum

A vence-i Rózsafüzér-kápolna, 1948–1951

1948-tól Matisse minden idejét utolsó nagyszabású művének, a vence-i dominikánus kápolna befejezésének szentelte, amelyet 1951-ben avattak fel. Papírból kivágott modellekkel tervezte meg a kis méretű (alig 15 méter hosszú és 9 méter széles) teret, melyet totális műalkotásként képzelt el. Két évvel halála előtt életművét ezzel a dekoratív alkotással koronázta meg, egyúttal újraértelmezve a műemlékről alkotott korabeli elképzeléseket.

Papírkivágások és késői művek, 1937–1954

Élete végén Matisse más műfajok mellett fáradhatatlanul folytatta a rajzolást is, illetve lázasan dolgozott egy teljesen új alkotói módszeren, az úgynevezett gouache papírkivágásokon. A papírfelületet először gouache-sal színezte, tetszőleges formára vágta, majd a kompozíciót a kivágott formákból alakította ki.  Életműve betetőzéseként sikerült összhangba hoznia egymással a vonalat és a színt, melyekről 1941-ben még úgy vallott, hogy „örök harcban állnak”. Vajon erre gondolt, amikor megállapította, hogy a festészetet sikerült „újrakezdenie”: „Nagyképűség. Meglehet. De miért is ne?”

A nagyszabású kiállítás a párizsi Pompidou Központtal való együttműködésnek köszönhetően valósult meg. A Centre Pompidou – Musée national d’art moderne őrzi Franciaország legértékesebb Matisse-gyűjteményét. A gyűjtemény magja a II. világháború végén alakult ki, és 1970 óta folyamatosan bővül. Az intézmény az intenzív szerzeményezési időszak kezdetétől törekedett arra, hogy – a Matisse család nagylelkű támogatásával – olyan gyűjteményt hozzon létre, mely a modern művészet egyik legmeghatározóbb alkotójának életművét minél tágabb összefüggésben mutathatja be.

Forrás: Szépművészeti Múzeum