Ezekben a hetekben sorra jelennek meg a művészeti szcéna szereplőit rangsoroló listák, melyek az objektív kritériumok hiányában mindig heves vitákat generálnak, de összességükben mégis egyfajta támpontot jelentenek a gyűjtők, a képzőművészetbe befektetni kívánók számára.

A rangsoroknak is megvan a maga rangsora: a leginkább mértékadónak a londoni ArtReview Power 100-as listája számít, melynek magyarországi változatát, a Magyar Power 50-et a Műértő, illetve A mű jelenteti meg. A Power 100-ra, melyben a szcéna szereplői a művészektől a műkereskedőkön át a műgyűjtőkig együtt szerepelnek, még néhány napot várni kell, de addig is itt van a német nyelvterület legismertebb rangsora, a Kunstkompass idei kiadása. A kizárólag a művészeket rangsoroló, immár 54 éve megjelenő lista összeállításának gyakorlata több ponton is egyedi; legfontosabb sajátossága az, hogy nem számos szakember egyenként óhatatlanul szubjektív megközelítését egybevetve igyekszik viszonylag objektív képet felvázolni, hanem felvállalja, hogy egyetlen ember – 1985 óta Linde Rohr-Bongard kölni újságírónő – készíti. Viszont a rangsor egy olyan kritériumrendszeren alapul, mely nagyobbrészt ki tudja zárni a szubjektív döntéseket.

A lista úgy áll össze, hogy a művészek a legutolsó év teljesítménye alapján pontokat kapnak és összesített éves pontszámuk hozzáadódik a korábban megszerzett pontokhoz, azaz az eredmény nem az érintett művészek legutolsó évi teljesítményét tükrözi, hanem egész addigi életművüket. Ez a megközelítés alapvetően különbözik a Power 100-étól, ami mindig az utolsó évre koncentrál – még akkor is, ha az nyilván nem függetleníthető az érintettek egész addigi pályafutásától. De mi is számít pontokkal honorált teljesítménynek? Többek között egy (vagy több) egyéni tárlat a világ 300 legfontosabb, kanonizáló múzeumában, és/vagy a bekerülés – első vagy többedik alkalommal – ugyanezen múzeumok állandó kollekciójába; részvétel a 120 legfontosabb csoportos tárlaton (pl. velencei biennálé, Documenta, Manifesta, stb.), a legfontosabb művészeti díjak és kitüntetések (pl. a Turner-díj, a Praemium Imperiale vagy a Roswitha Haftmann-díj) elnyerése, recenzió a közismert művészeti folyóiratokban, stb. Az érintett művészek árszintje ugyanakkor nincs befolyással a rangsorra, azaz a művészek eladásait, történjenek azok akár galériákban, vásárokon, vagy aukciókon, nem veszik figyelembe.

Ez a rangsor tehát kritériumrendszere és a pontszámok évről évre történő halmozódása okán nem azt mutatja, mennyire „trendi” egy művész egy adott pillanatban, hanem sokkal inkább életműve időtállóságát. Mindkét megközelítésnek megvan a maga létjogosultsága és talán a kettő, azaz az életmű és a pillanatnyi befolyás és népszerűség együtt ad teljes képet. És mivel az időtállóság megítélése csak lassan módosul, a rangsor élbolyában egyik évről a másikra csak minimálisak a változások; előbbre jutni főként „kihalásos alapon” lehet.

Ezt igazolja, hogy a lista élén 2004 óta – egyetlen évnyi megszakítással – Gerhard Richter áll, akinek előnye ma már behozhatatlannak tűnik. (2009-ben átmenetileg Georg Baselitz foglalta el az első helyet.)

A második helyet is hosszú ideje kibérelte már a 83 éves amerikai minimalista és koncept-művész Bruce Nauman, aki az általa művelt műfajok, így a performanszok, a video és hang-installációk, neonmunkák nehezebb „gyűjthetősége” miatt messze nem rendelkezik a műkereskedelemben olyan erős pozíciókkal, mint amit művészettörténeti relevanciája indokolna. Az elmúlt évekhez képest a 3-10. helyen is csak egy sorrendi változás van. Itt Georg Baselitz, Rosemarie Trockel, Anselm Kiefer és Imi Knoebel személyében négy további német művészt találunk (a 3., 4., 8. és 10. helyen). A brit szobrász Tony Cragg az 5., megelőzve a kortárs fotó egyik legnagyobb alakját, az amerikai Cindy Shermant, aki idén a 6. Cragg-ről azért nem árt tudni, hogy részben Németországban él, csakúgy, mint a 7. helyen rangsorolt, főként nagyszabású installációival világhírűvé vált izlandi származású Ólafur Elíasson. A 9. helyen a listán a rajzairól, nyomatairól és mindenekelőtt animációs filmjeiről ismert dél-afrikai William Kentridge nevét találjuk.

E lista egyik nagy tanulsága, hogy amint nem a műkereskedelmi szereplés a rangsorolás fő szempontja, a műfaji paletta azonnal sokszínűvé válik; a festészet a TOP 10-ben csak négy művész – Richter, Baselitz, Kiefer és Knoebel – munkásságában foglal el központi helyet. Ezzel szemben a műkereskedelemben továbbra is a festmények vannak szinte nyomasztó túlsúlyban. 

Bármennyire is igyekszik a Kunstkompass objektív lenni, az azért feltűnik, hogy a listán a globális szcénában elfoglalt kétségkívül igen jelentős helyükhöz képest is túlreprezentáltak a német művészek; ráadásul a más nemzetiségűek között is jócskán vannak olyanok, akiket pályájuk egésze vagy legalábbis egy fontos fejezete Németországhoz köt.  

Míg a Kunstkompass fő rangsora, melynek élbolyát eddig bemutattuk, kevés meglepetést tartogat, igencsak izgalmas egy másik, „A jövő sztárjai” címet viselő lista, melyen azok szerepelnek, akik az elmúlt egy esztendőben a legnagyobb mértékben tudták növelni pontjaik számát és így közelebb kerültek az élbolyhoz. A cím alapján azt gondolhatnánk, hogy itt főként a fiatalabb nemzedékekhez tartozó művészek neveivel találkozunk, ez azonban, legalábbis az élbolyban, nem így van.  Egy-egy művészt pályája delén túl is utolérhet a világhír; népszerűsége, jelentőségének elismertsége akár munkássága utolsó szakaszában is ugrásszerűen javulhat. Ezt a listát idén a 64 éves brit installációs művész és filmrendező Sir Isaac Julien vezeti – akinek egyébként ugyancsak van német kötődése, hiszen hosszú évekig volt a karlsruhei művészeti főiskola professzora. A második helyezett a tanzániai gyökerekkel rendelkező, Párizsban élő 46 éves kanadai Kapwani Kiwanga, aki műfajilag sokszínű munkásságában súlyos társadalmi kérdéseket feszeget, kiemelten foglalkozik a kolonializmus és az afrikai diaszpóra kérdéskörével. Ugyanilyen sokműfajúság jellemzi a harmadikként rangsorolt, már 96 évében járó japán Yayoi Kusamát, akinek népszerűsége az elmúlt másfél évtizedben ívelt korábban sosem látott magasságokba; a legnevesebb múzeumokban rendezett kiállításai, különleges, végtelenített tükörszobái (infinity mirror rooms) hatalmas tömegeket vonzanak. A sokszínűség „A jövő sztárjai” rangsorra nemcsak műfaji, hanem földrajzi értelemben is igaz; az európai és észak-amerikai művészek mellett itt jelentős számban találunk afrikai, ázsiai és dél-amerikai művészeket is.

Végezetül, a Kunstkompassnak, mely évek óta a Capital című német gazdasági magazinban jelenik meg, van egy harmadik, a „halhatatlanokat” rangsoroló listája is. Ebben azok szerepelnek, akiknek pályája az utóbbi évtizedekben lezárult, ezért lekerültek a csak élő művészeket bemutató listáról. Pontjaikat azonban továbbra is gyarapítják és az ő rangsorukban most őrségváltás történt; az első helyet Joseph Beuys (1921-1986) vette át Andy Warholtól (1928-1987); kettejüket a kölni festő, Sigmar Polke (1941-2010) és a francia-amerikai szobrászművésznő, Louise Bourgeois (1911-2010) követi.

Szerző: műtárgy.com

Címlapkép: Gerhard Richter. Forrás: Fondation Louis Vuitton

A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ