Kerülj közelebb a kortárs művészethez! - V. rész
Sokszor visszatérek a régi kiindulópontokhoz - Beszélgetés Aknay János festőművésszel
A műtárgy.com neves hazai kortárs képzőművészeket bemutató sorozatában ezúttal Aknay János Kossuth-díjas festőművészt, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) elnökét kérdeztük pályájáról.
Műtárgy.com: Életrajzodat olvasva úgy tűnik, nálad a pályaválasztás kérdése gyorsan eldőlt.
Aknay János: Valóban, hat-hét évesen már azt mondogattam, hogy festő leszek. Szerettem rajzolni, sok gyerekkori rajzom meg is maradt, azok például, amiken másodikos általános iskolásként az 1956-os forradalom házunk előtt zajló eseményeit örökítettem meg. Egy évvel később már rajzszakkörbe jártam, ahonnan egyenes út vezetett a képzőművészeti gimnáziumba. Logikus folytatás lett volna a főiskola, fél lábbal már bent is voltam, de közbeszólt a politika és én a főiskola helyett Szentendrére kerültem. A szép diákévek tehát kimaradtak és gyorsan a saját lábamra kellett állnom. Felmenőim között egyébként nem voltak művészek, de a kultúra fontos szerepet játszott családunk életében, többen kitűnően rajzoltak is.
Hogyan alakult a sorsod Szentendrén?
Kezdetben a megélhetésért sokféle munkát el kellett vállalnom, de a pályán is tudtam haladni. Olyan közegbe kerültem, ami hagyta, hogy kibontakozzak. Sok olyan impulzust kaptam - ez akkoriban nem feltétlenül tudatosult bennem - amik nélkül valószínűleg nem lennék az a festő, aki ma vagyok. Csakhamar felvettek a Művészeti Alapba - rendszerint volt valami "rés a bástyán", némi mozgástér, akkor például Deim Pálnak volt szava a felvételnél. Mindig voltak olyanok, Barcsay vagy Korniss például, akik szerették, támogatták a fiatalokat, egyenrangúként, művészként kezeltek bennünket. Erősen hatott rám azoknak a szentendrei mestereknek, így Ámos Imrének vagy Vajda Lajosnak a szellemisége is, akik akkor már nem voltak közöttünk. Nemcsak mesterségbeli dolgokra gondolok, hanem például az emberi tartásra is. Megcsináltuk az első tárlatainkat, lépésről lépésre elfogadtattuk magunkat; a 80-as évek közepétől már éreztem, hogy "számon vagyok tartva".
Mennyire osztható fejezetekre, szakaszokra a pályád?
Néhány éve volt két nagy tárlatom, itt Szentendrén, a Művészet Malomban, majd a debreceni MODEM-ben, ami nekem is lehetőséget adott arra, hogy együtt lássam számos, a 70-es évek eleje és 2010 között készült munkámat. Érzem, hogy szervesen kapcsolódnak egymáshoz, van bennük egyfajta folyamatosság, függetlenül attól, hogy éppen figurális vagy absztrakt munkákról van-e szó. Utólag úgy látom, 1972-74 körül kezdtem rátalálni az útra, amin most is igyekszem haladni. Elmozdulások persze vannak, így beszélhetünk különböző szakaszokról a pályámon, de a változás iránya nálam inkább horizontális mint vertikális, azaz nem egyszerűen magam mögött hagyom azt, amit korábban csináltam, hanem vissza-visszatérek a régi kiindulópontokhoz, hogy megnézzem, hogyan működik a dolog az előző "itt jártam" óta szerzett tapasztalatok birtokában. Építkező típusú művész vagyok, nem azt lesem, hogy mi a trendi, az újat akkor engedem közel magamhoz, ha az mindenfajta kényszer, erőltetés nélkül jön.
Ha erre nem is törekedtél, volt olyan időszak, amikor úgy érezted, hogy trendi, amit csinálsz, hogy benne vagy a fősodorban?
Őszintén szólva ez a kérdés nem nagyon foglalkoztat. Jónéhány évtizednyi pályával a háta mögött az ember érzi már, hogy hol a helye, amikor van egy nagy névsorolvasás - és erre vonatkozóan kap is visszaigazolásokat. Időnként mégsincs ott, ahol úgy érzi, hogy ott kellene lennie, de ezt is el kell fogadni, ahogy mondani szokás, benne van a pakliban.
Műveidnek van egy nagyon sajátos, időnként új elemekkel bővülő motívumvilága, amiben a jellegzetes szentendrei kőkapuk, ablakok, oromdíszek mellett a már-már védjegyeddé vált angyalok és a rovásírás jelei is fontos szerepet kapnak. Utóbbiak hogyan kerültek a szó szoros és átvitt értelmében is képbe?
Az angyalok már a 70-es években megjelentek, kapocsként ég és föld között, együtt a különféle építészeti elemekkel. Később eltűntek, hogy aztán 30 éve, kislányom halála után újra felbukkanjanak. A rovásírás először valóban írásként jelent meg nálam, de számos jel már önmagában is ütős motívum volt. Később aztán kezdtem lassan megváltoztatni a jeleket; a formák vastagodni, szélesedni kezdtek, némi átalakítás után hol fecskévé változtak, hol pedig - így érnek össze a motívumok - megint csak angyallá.
Számos szakmai és érdekképviseleti szervezetnek vagy a tagja, a MAOE-t 2011 óta elnöklöd is. Miért fontos számodra a társadalmi-közéleti szerepvállalás?
- Egyrészt, gyerekkorom óta munkál bennem egy határozott igazságérzet, amit későbbi, az akkori politika működésével kapcsolatban szerzett tapasztalataim csak tovább erősítettek. Van egy értékrendem, amit próbálok következetesen képviselni, de közben tisztelem mások ezzel ellentétes meggyőződését is, csak a gerinctelenséget viselem nehezen. Az ember tegye úgy a dolgát, hogy mindig nyugodtan tudjon a tükörbe nézni. Olyan feladatokat vállaltam, amikben reményeim szerint jó ügyeket szolgáltam, segíteni tudtam. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ezeket a funkciókat nem lehet mindig mindenki megelégedésére ellátni.
Hol találkozhatnak mostanában munkáiddal az érdeklődők?
A szegedi REÖK palotában május 22-ig még látható a magyar kortárs geometrikus tendenciákat bemutató nagyszabású tárlat, amin több festményem is szerepel. Van még egy izgalmas kiállítás, ami tavaly óta az országot járja és április közepétől Egerben látható: egy műgyűjtő, Matula Péter még évekkel ezelőtt felkért három művészt, ef Zámbó Istvánt, Tábori Csabát és engem, hogy foglalkozzunk műveinkben Jézus életével. A tárlat az erre a felkérésre évtizednyi késéssel született munkákat, benne az én tizenkét részes sorozatomat mutatja be. Fontos számomra az is, hogy festményeim a határon túli magyarokhoz is eljussanak; jelenleg Csíkszeredán van kiállításom, amit júniusban Pozsonyban követ majd egy újabb.
És mit tegyen, aki nemcsak megnézni, de birtokolni is szeretné egy-egy művedet?
Nagyon szoros szálak nem fűznek galériákhoz - e tekintetben is igyekeztem megőrizni függetlenségemet - de azért van kettő is, a nagycenki Horváth és Lukács Galéria, valamint a budai Scheffer Galéria, ahol találkozni lehet a munkáimmal, amik időnként felbukkannak aukciókon is. És természetesen nyitva áll a gyűjtők előtt műtermem ajtaja is.
szerző: Emőd Péter, műtárgy.com
Fotó: Boudo-Art
...
Forrás: Portfolio.hu
A műtárgy.com neves hazai kortárs képzőművészeket bemutató sorozatában ezúttal Aknay János Kossuth-díjas festőművészt, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) elnökét kérdeztük pályájáról.
Műtárgy.com: Életrajzodat olvasva úgy tűnik, nálad a pályaválasztás kérdése gyorsan eldőlt.
Aknay János: Valóban, hat-hét évesen már azt mondogattam, hogy festő leszek. Szerettem rajzolni, sok gyerekkori rajzom meg is maradt, azok például, amiken másodikos általános iskolásként az 1956-os forradalom házunk előtt zajló eseményeit örökítettem meg. Egy évvel később már rajzszakkörbe jártam, ahonnan egyenes út vezetett a képzőművészeti gimnáziumba. Logikus folytatás lett volna a főiskola, fél lábbal már bent is voltam, de közbeszólt a politika és én a főiskola helyett Szentendrére kerültem. A szép diákévek tehát kimaradtak és gyorsan a saját lábamra kellett állnom. Felmenőim között egyébként nem voltak művészek, de a kultúra fontos szerepet játszott családunk életében, többen kitűnően rajzoltak is.
Hogyan alakult a sorsod Szentendrén?
Kezdetben a megélhetésért sokféle munkát el kellett vállalnom, de a pályán is tudtam haladni. Olyan közegbe kerültem, ami hagyta, hogy kibontakozzak. Sok olyan impulzust kaptam - ez akkoriban nem feltétlenül tudatosult bennem - amik nélkül valószínűleg nem lennék az a festő, aki ma vagyok. Csakhamar felvettek a Művészeti Alapba - rendszerint volt valami "rés a bástyán", némi mozgástér, akkor például Deim Pálnak volt szava a felvételnél. Mindig voltak olyanok, Barcsay vagy Korniss például, akik szerették, támogatták a fiatalokat, egyenrangúként, művészként kezeltek bennünket. Erősen hatott rám azoknak a szentendrei mestereknek, így Ámos Imrének vagy Vajda Lajosnak a szellemisége is, akik akkor már nem voltak közöttünk. Nemcsak mesterségbeli dolgokra gondolok, hanem például az emberi tartásra is. Megcsináltuk az első tárlatainkat, lépésről lépésre elfogadtattuk magunkat; a 80-as évek közepétől már éreztem, hogy "számon vagyok tartva".
Őrangyal, 1976, olaj, pasztell, farost, 70 x 110 cm
Mennyire osztható fejezetekre, szakaszokra a pályád?
Néhány éve volt két nagy tárlatom, itt Szentendrén, a Művészet Malomban, majd a debreceni MODEM-ben, ami nekem is lehetőséget adott arra, hogy együtt lássam számos, a 70-es évek eleje és 2010 között készült munkámat. Érzem, hogy szervesen kapcsolódnak egymáshoz, van bennük egyfajta folyamatosság, függetlenül attól, hogy éppen figurális vagy absztrakt munkákról van-e szó. Utólag úgy látom, 1972-74 körül kezdtem rátalálni az útra, amin most is igyekszem haladni. Elmozdulások persze vannak, így beszélhetünk különböző szakaszokról a pályámon, de a változás iránya nálam inkább horizontális mint vertikális, azaz nem egyszerűen magam mögött hagyom azt, amit korábban csináltam, hanem vissza-visszatérek a régi kiindulópontokhoz, hogy megnézzem, hogyan működik a dolog az előző "itt jártam" óta szerzett tapasztalatok birtokában. Építkező típusú művész vagyok, nem azt lesem, hogy mi a trendi, az újat akkor engedem közel magamhoz, ha az mindenfajta kényszer, erőltetés nélkül jön.
Ha erre nem is törekedtél, volt olyan időszak, amikor úgy érezted, hogy trendi, amit csinálsz, hogy benne vagy a fősodorban?
Őszintén szólva ez a kérdés nem nagyon foglalkoztat. Jónéhány évtizednyi pályával a háta mögött az ember érzi már, hogy hol a helye, amikor van egy nagy névsorolvasás - és erre vonatkozóan kap is visszaigazolásokat. Időnként mégsincs ott, ahol úgy érzi, hogy ott kellene lennie, de ezt is el kell fogadni, ahogy mondani szokás, benne van a pakliban.
Szentendre, 1973, olaj, pasztell, farost, 76 x 65 cm
Műveidnek van egy nagyon sajátos, időnként új elemekkel bővülő motívumvilága, amiben a jellegzetes szentendrei kőkapuk, ablakok, oromdíszek mellett a már-már védjegyeddé vált angyalok és a rovásírás jelei is fontos szerepet kapnak. Utóbbiak hogyan kerültek a szó szoros és átvitt értelmében is képbe?
Az angyalok már a 70-es években megjelentek, kapocsként ég és föld között, együtt a különféle építészeti elemekkel. Később eltűntek, hogy aztán 30 éve, kislányom halála után újra felbukkanjanak. A rovásírás először valóban írásként jelent meg nálam, de számos jel már önmagában is ütős motívum volt. Később aztán kezdtem lassan megváltoztatni a jeleket; a formák vastagodni, szélesedni kezdtek, némi átalakítás után hol fecskévé változtak, hol pedig - így érnek össze a motívumok - megint csak angyallá.
Számos szakmai és érdekképviseleti szervezetnek vagy a tagja, a MAOE-t 2011 óta elnöklöd is. Miért fontos számodra a társadalmi-közéleti szerepvállalás?
- Egyrészt, gyerekkorom óta munkál bennem egy határozott igazságérzet, amit későbbi, az akkori politika működésével kapcsolatban szerzett tapasztalataim csak tovább erősítettek. Van egy értékrendem, amit próbálok következetesen képviselni, de közben tisztelem mások ezzel ellentétes meggyőződését is, csak a gerinctelenséget viselem nehezen. Az ember tegye úgy a dolgát, hogy mindig nyugodtan tudjon a tükörbe nézni. Olyan feladatokat vállaltam, amikben reményeim szerint jó ügyeket szolgáltam, segíteni tudtam. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ezeket a funkciókat nem lehet mindig mindenki megelégedésére ellátni.
Emlék, 2014, akril, vászon, 80 x 90 cm
Hol találkozhatnak mostanában munkáiddal az érdeklődők?
A szegedi REÖK palotában május 22-ig még látható a magyar kortárs geometrikus tendenciákat bemutató nagyszabású tárlat, amin több festményem is szerepel. Van még egy izgalmas kiállítás, ami tavaly óta az országot járja és április közepétől Egerben látható: egy műgyűjtő, Matula Péter még évekkel ezelőtt felkért három művészt, ef Zámbó Istvánt, Tábori Csabát és engem, hogy foglalkozzunk műveinkben Jézus életével. A tárlat az erre a felkérésre évtizednyi késéssel született munkákat, benne az én tizenkét részes sorozatomat mutatja be. Fontos számomra az is, hogy festményeim a határon túli magyarokhoz is eljussanak; jelenleg Csíkszeredán van kiállításom, amit júniusban Pozsonyban követ majd egy újabb.
És mit tegyen, aki nemcsak megnézni, de birtokolni is szeretné egy-egy művedet?
Nagyon szoros szálak nem fűznek galériákhoz - e tekintetben is igyekeztem megőrizni függetlenségemet - de azért van kettő is, a nagycenki Horváth és Lukács Galéria, valamint a budai Scheffer Galéria, ahol találkozni lehet a munkáimmal, amik időnként felbukkannak aukciókon is. És természetesen nyitva áll a gyűjtők előtt műtermem ajtaja is.
szerző: Emőd Péter, műtárgy.com
Fotó: Boudo-Art
...
Forrás: Portfolio.hu
