Vásárlás, ajándék, szponzoráció – a múzeumok szűkös anyagi helyzetük ellenére ma is képesek folyamatosan gyarapítani gyűjteményeiket 

A 20. század folyamán a nehéz esztendők (gazdasági és/vagy politikai válságok) sokszor hoztak aranyidőket a múzeumoknak: a műtárgyaiktól megválni kényszerülők ilyenkor rendszerint elsősorban a közgyűjteményeknek próbálták meg eladni értékeiket, hiszen a válságok idején általában a piac sem működik megfelelően. Világháborúk, gazdasági válság, zsidótörvények, az 1949-ben bekövetkezett fordulat – mindegyik esetben megváltozott a műtárgyak vándorlásának útja a korábbi művész–gyűjtő, gyűjtő–gyűjtő helyett a gyűjtő–múzeum irányba. Ilyenkor ugyanis többnyire a közgyűjtemény tűnik célszerű választásnak, hiszen az állam még mindig nagyobb finanszírozó, mint egy lefagyott (vagy mesterségesen lefagyasztott) műkincspiac. Ezekben a nehéz esztendőkben egy-egy gyűjtemény fenntartása is jelentős terhet róhat a tulajdonosra, így sokszor az ajándékozás is gazdaságosabb választás, mint a kollekció megőrzése. Most is nehéz esztendők járnak, a közgyűjteményekre éppúgy, mint a műkereskedelemre, a múzeumi gyűjtemények gyarapítására gyakorlatilag nulla forint áll rendelkezésre az intézmények költségvetésében, ugyanakkor ha áttekintjük az elmúlt években vásárolt vagy kapott műtárgyak, hagyatékok sorát, mennyiségben és értékben is impozáns listákat kapunk. Vajon a középosztály hiányának (válságának) vagy az erre felhasználható állami források bőkezűségének köszönhető, hogy a „gyakorlatilag nulla” ellenére mégis gyarapodnak múzeumaink? Vagy egyszerűen csak érvényesül a régi mondás, miszerint előbb-utóbb minden műtárgy múzeumba kerül?

A múzeum törvényben meghatározott feladata, hogy a „kulturális javakat és a szellemi kulturális örökség elemeit” gyűjti, ennek a feladatának pedig sokféleképpen tehet eleget. A sokféleséghez hozzátartozik, hogy egyes múzeumtípusok akkor is gyarapodnak, ha nem vásárolnak, és nem kapnak ajándékba – egyszerűen a működésük velejárója, hogy bizonyos műtárgyak bekerülnek: ilyen a régészeti lelet, amely automatikusan muzeális intézménybe kerül. Ezen felül viszont érdemes áttekinteni a gyarapodás számtalan lehetőségét, vagy legalábbis válogatni belőle, így rögtön látszik, hogy a sovány intézményi költségvetés nem zárja ki, hogy a múzeum ellássa törvényben rögzített feladatát.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum az NKA 4911/00 101-es miniszteri keretéből működő Erdély örökség program költségvetéséből vásárolta a Segesváron készített festett ládát. a fedél belső felén a három lélekfa arra utal, hogy valószínűleg székely vidékre rendelték. A láda díszét adó, indákkal festett hat téglalap két sorban helyezkedik el, a közöttük sajnos pontosan nem kivehető évszám arra utal, hogy a tárgy az 1800-as években készült. Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Mielőtt szétnézünk az elmúlt néhány év jellemző vagy emlékezetes, netán különös szerzeményezései között, nem árt emlékezni az olyan, ma már történelmi programokra, mint a „kétmilliós vásárlás”. A Művészeti Alap ugyanis 1965-től évi kétmillió forint összegben (később az összeg növekedett) vásárolt táblaképeket, és a zsűri által elfogadott és vételre érdemes műveket aztán „könyvjóváírással” elosztotta a múzeumok között. Ebből az összegből évente kétszáz-háromszáz képzőművészeti alkotásra tellett, vagyis ha ma átlagosan egymillió forintot számolunk egy múzeumi kvalitású kortárs műre, akkor ez az állam részéről kétszáz-háromszáz millió forintos éves támogatást jelentene; és ez csak a kortárs művészet. A „kétmilliós” korszakot 1981-ben a „lektorátusi vásárlások” követték, ami annyiban különbözött az előzőtől, hogy a lebonyolítást a Képző- és Iparművészeti Lektorátusra bízták: a múzeumok kiállításokon, biennálékon, triennálékon válogattak, majd benyújtották az igényeiket, az évtized vége felé pedig már a műtermekből közvetlenül is tudtak vásárolni. A rendszerváltás után ezeket a szervezeteket és a zsűrit teljesen kiiktatták a tranzakciókból: a múzeum a rendelkezésre álló keretösszegből önállóan vásárolt. A lebonyolítási mód változásai arra engednek következtetni, hogy a kezdetben inkább művészeti mecenatúrának induló program egyre inkább a múzeumok gyarapodását szolgálta, a művészek eltartásának terhét átvette a piac – vagy nem.

Akkoriban a klasszikus képzőművészeti alkotások útja kevesebb kitérővel vezetett a múzeumokba, itt a közbeiktatott intézmény legfeljebb a Bizományi Áruház Vállalat (BÁV) lehetett, de a gyűjtők közvetlenül is megtalálták a múzeumokat, pláne a védett műtárgyak esetében, hiszen a védettség az állami igény egyfajta deklarálásának is tekinthető. Így kerültek teljes gyűjtemények vagy gyűjteményrészek múzeumokba, pénzért (ebbe beletartozik az életjáradék is) vagy ajándékként, és érdemes lenne egyszer átszámolni, hogy az 1981-es, Sinkó Katalin és Mravik László által szervezett Válogatás magyarországi magángyűjteményekből Magyar Nemzeti Galéria (MNG) kiállítás műtárgyai közül mára mennyi kötött ki közgyűjteményben. Tippünk: több mint a fele, az 1900 előtti klasszikusok esetében pedig a java része. A kilencvenes évek derekán elindult műkincspiaci boom előtt kétségkívül a múzeumoktól lehetett jobb árat remélni, pláne védett (tehát az országból ki nem vihető) művek esetében, hogy a kereskedőkkel szembeni, sokáig élő fenntartásokról ne is beszéljünk. A BÁV kínálatát rendszeresen átnézték a múzeumok szakemberei, ezeken a szemléken nemcsak a védettségi eljárásokat indították el, hanem azt is látták, hogy mit fognak vagy remélnek megvásárolni. Csak a Ferenczy Múzeum – a művész legfrissebb életmű-katalógusa szerint – 1969 és 1987 között tizenhárom Ferenczy Károly-olajképet vásárolt a Bizományi árverésein (csak 1974-ben hármat), pedig Ferenczy már akkor sem volt olcsó művész.

A rézből és üvegből készült „Toledo” mérleget 2012-ben vásárolta meg a Skanzen Vintondale-ben. A tárgy Bagu Balázs „burdosgazda” – a boardinghaus, azaz a nőtlen férfiak szálláshelye – boltjában állt. A bányásztelepülés az 1910-es és 1920-as években megélt fellendülésének a gazdasági válság vetett véget. Ennek egyetlen pozitív hatása, hogy a Bagu-ház berendezését a kutatócsoport gyakorlatilag érintetlen állapotában dokumentálhatta. Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Ma már a legkevésbé a műkereskedelmi piacon néz körül egy múzeum, ha vásárolni akar, bár ritka kivételek mindig akadnak. Ilyen volt tavaly a pécsi Janus Pannonius Múzeum később vihart kavart tranzakciója a Virág Judit Galéria árverésén, amikor egy nagyméretű Zsolnay vázát vásárolt meg 19 millió forintért, élve az állami elővásárlás jogával. Ugyanígy tett a Szépművészeti Múzeum néhány hónappal ezelőtt: a Kieselbach Galéria árverésén az egykori Bedő-gyűjteményből kínált 15. századi francia domborművet kikiáltási áron, kétmillió forintért hozta el. A BÁV árverésein kisebb értékek, talán kevesebb felhajtással forognak, pedig itt is érdekeltek lehetnek a múzeumok. Koncz Erika, a cég kommunikációs és ügyfélkapcsolati vezetője mindhárom oldalt megjárta: volt az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese, a kultusztárca közgyűjteményi helyettes államtitkára, ma pedig a műkereskedelemben dolgozik. Úgy látja, hogy még ma is rengeteg műtárgy hagyja el az országot, a múzeumi szakembereknek jobban kellene figyelniük a piacot, vagy legalább az árverések kínálatát. Sok muzeológus zsigerből idegenkedik a műtárgypiactól, holott mindig akadnak meglepetések, amelyek akár a kutatást is segíthetik. Két évvel ezelőtt a francia szecessziós kerámia mestere, Alexandre Bigot tervezte ezüst-kerámia kiöntőkészlet indult a BÁV árverésén, Buzinkay Péterék (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) hívták fel az Iparművészeti Múzeum figyelmét a különleges tételre, amely a nemzetközi piacon is kiemelkedő értéket képviselne. A múzeum minisztériumi támogatással meg tudta vásárolni hétszázezer forintért. „Ilyen jelentős vásárlás ilyen összefogással a kerámiagyűjtemény elmúlt harmincöt évében nem történt” – mondta akkor a sajtónak Balla Gabriella főmuzeológus. A Nemzeti Múzeum szakemberei rendszeresen figyelik a BÁV kínálatát, főleg a nemesfém- és ékszerkínálatot, vásárolnak is olyan relikviákat, történelmi ékszereket, amelyek valamely nevezetes személyhez, családhoz, államférfihoz, eseményhez kötődnek. A közelmúltban a BÁV egy gyűrűbe applikált dagerrotípiát ajándékozott a múzeum Történeti Fényképtárának, miután a tétel nem kelt el az árverésen.

Lengyel László, a Szépművészeti Múzeum Kulturális Örökségvédelmi Osztályának vezetője úgy látja, hogy a múzeumi szakemberek egyszerűen nem ismerhetnek minden fontos műkincset, ezért szakmai érdeklődésük túl kell hogy mutasson a közgyűjteményi státusú műtárgyakon. Ő maga folyamatosan járja az aukciós kiállításokat, böngészi a katalógusokat, és amennyiben egy cég ezt igényli, akkor előzőleg megtekinti és véleményezi az árverésre szánt anyagot. Sokszor talál olyan műveket, amelyek nem feltétlenül a kvalitásuk, hanem a provenienciájuk okán, esetleg mentalitás- vagy kultusztörténeti szempontok miatt érdekesek. Akadnak a kutatás számára egyébként ismert, jól dokumentált művek, amelyek ugyanakkor több évtizedes vagy évszázados lappangás után kerülnek elő. 

Az üvegek palackok 2013 végén érkeztek Magyarországra az Egyesült Államokbeli Vintondale-ből, ahol a szentendrei Skanzen a Néprajzi Múzeummal és az MTA BTK Néprajztudományi Intézetével közösen kutatja az egykori magyar diaszpóra életét. Az NKA Ithaka programja segítségével a muzeológusok mintegy négyszáz tárgyat vásároltak meg, ezek az üvegek Bagu Balázs boltjának berendezéséhez tartoztak az 1930-as éveket megelőzően. Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

A múzeumi gyűjteménygyarapítás szempontjai mások, ő kizárólag a Szépművészeti állandó kiállítása rangjának megfelelő tételek megvásárlására tesz javaslatot. Ilyenkor a vonatkozó gyűjtemény vezetőjével konzultálva javasolja a műtárgy megszerzését a főigazgatónak. A múzeum az elmúlt húsz évben több mint száz művet vett árverésen (régen többet, ma már ritkábban), és ezen felül vannak azok a műtárgyak, amelyek más közgyűjteményekbe (vidékre, egyházi gyűjteménybe) kerültek Lengyel László javaslatára.

A szentendrei Skanzen sem tudná bővíteni gyűjteményét a műtárgypiac nélkül. Elsősorban helyben gyűjt ugyan anyagot, amikor egy tájegység kiállítását tervezik felállítani, az igény pedig igen változatos a teljes épülettől a szalvétáig. A gyűjtés módszertanáról Nagyné Batári Zsuzsa Tájegység születik című kötetében ad teljes képet, innen tudhatjuk, hogy a „helyben” gyűjtés mellett a múzeum 1972 és 2006 között 1098 tárgyat vásárolt a Bizományi boltjaiban vagy árverésein, és ebbe nem számolta bele a régiségvásárokon (Egertől az Ecseriig) begyűjtött régiségeket, használati tárgyakat.

Nem könnyű törvényszerűséget vagy trendet felfedezni a múzeumoknak felajánlott, ajándékba adott vagy végrendeletileg egy közgyűjteményre hagyott műtárgyak sorában: a kedvezményezettek között vidéki kismúzeumot éppúgy találunk, mint országos múzeumot és szakmúzeumot, és értékben is megtalálunk minden szélsőséget. Piaci értékét tekintve talán a legdrágábbak között lehet az a tizenöt Vaszary János-mű, amelyek tavaly két hagyatékból (az egyik Németországból) került a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. Gáláns ajándék volt 2012-ben egy „magyar állampolgártól” végrendeletében a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumnak ajándékozott hat alkotás, három Rippl-Rónai Józseftől (a korai Gitározó nő, két pasztellportré, az egyik a festő háziorvosának feleségét, a másik a lányát ábrázolja), Kunffy Lajos Somogytúr hó alatt című festménye és Martyn Ferenc két Róma-hegyi tája. Mattyasovszky-Zsolnay Tamásné, az Aradon kivégzett Vécsey Károly leszármazottja egy Székely Bertalan-freskótervet ajándékozott a Janus Pannonius Múzeumnak 2011-ben, Varga Bálint András bécsi zeneműkiadó Ámos Imre vázlatfüzetét adta ajándékba idén a Magyar Nemzeti Galériának. Talán a legnagyobb érték, ami a közelmúltban ajándékozás útján hazai közgyűjteménybe került, az Fernando Botero egymillió euróra becsült Önarcképe, amelyet a művész a Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállítása után adott az intézménynek. Értékben nyilván meg sem közelíti a fentieket a falumúzeumoknak, tájházaknak felajánlott tárgyak becsült ára, például a nagyszékelyi falumúzeumnak adományozott kenyérsütőlapát, ám ez a gesztus is megért egy hírt a Tolna megyei sajtóban 2012-ben. Az ajándékozás különleges példája, amikor egy falu egy komplett haranglábat ajánlj fel a Skanzennek (van ilyen), mert már nem képes fenntartani, de legalább megpróbálja megmenteni azzal, hogy a sorsát szakemberekre bízza.

A helyi közösség és civil szféra ereje pótolhatja a múzeumi költségvetésből hiányzó összegeket. Erre is találunk követésre érdemes példákat. Az Éremgyűjtők Tatai Szervezete saját tagsága körében végzett gyűjtést, így száznál több éremmel, csaknem száz szakkönyvvel és éremtárolókkal, numizmatikai felszerelésekkel gyarapodott a Kuny Domokos Múzeum 2013 márciusában. Hódmezővásárhelyen a Vásárhelyi Látóhatár folyóirat tett közzé „értékmentő” felhívást, így kerültek a Tornyai Múzeum helytörténeti gyűjteményébe Szabó Lajos egykori orosz hadifogoly első világháborús relikviái, fia, a második világháborús orosz hadifogoly, ifjabb Szabó Lajos felajánlásából. De a múzeum is kereshet műtárgyakat, ha így látja megvalósíthatónak valamelyik projektjét: ilyen felhívásra érkezett felajánlott, a háztartásokban nyilván nem műkincsként őrzött tárgyakat állított ki a Néprajzi Múzeum műanyag-kiállítása is 2006-ban, és ezek azután a múzeum gyűjteményében maradtak.

Az 1920 és 1970 közötti időszakból származó gablonzi típusú karácsonyfadíszeket és a kis műanyag karácsonyfát a Szabadtéri Néprajzi Múzeum a Skanzen Galériában 2014. november 28-án nyíló kiállításához vásárolta. A tárlat az első világháborús frontkarácsonyokat helyezi a középpontba, de bemutat a paraszti gyakorlatban dokumentált karácsonyfát, kereskedelmi forgalomba kerülő és házilag elkészített díszeket is. Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé

Amikor teljes gyűjtemény vagy egy életmű nagyobb válogatása érkezik ajándékként a múzeumba, előfordul, hogy az ajándékozási szerződés feltételeket is tartalmaz, többnyire az állandó kiállítás igényét. Így volt ez Lantos Ferenc Pécs városának adott százhuszonöt alkotásával, ebből 2013 decemberében nyílt állandó kiállítás a művész által kiválasztott épületben, a Janus Pannonius Múzeum kismúzeumi hálózata új darabjaként. Az elmúlt években számos kismúzeum és állandó kiállítás létesült tartós letétekből is (ez a múzeumi gyarapodás sajátos formája, a közönségnek pedig nyilván nem érdekes, hogy a kiállított műtárgyak kinek a tulajdonát képezik), elég, ha a győri Vasilescu-gyűjteményre, Veszprémben a Vass- és a László Károly-gyűjteményre gondolunk. Arra is van példa, amikor egy művész ugyancsak komolyabb válogatást ajándékoz egy múzeumnak, és bár a kollekció nem kap állandó kiállítást, ám ettől kezdve kutatás tárgyává és más kiállító számára kölcsönözhetővé válik: Nádas Péter, a fotográfusként induló író tavaly októberben százhuszonhárom fényképét adományozta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, amely válogatás életművének teljes keresztmetszetét nyújtja. Egészen egyedi példája a pénz nélküli múzeumi gyarapodásnak az önállóságát vesztett Képző- és Iparművészeti Lektorátus iratanyagának a Magyar Nemzeti Galéria Adattárába kerülése.

A pénzből gyarapodásnak is több formája létezik, az alapítványi egy százaléktól a miniszteri kereten át a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) közgyűjteményi pályázatáig. Vannak nagyobb összegű, egyedi projektek is, mint a Capa-gyűjtemény, ezt háromszázmillió forintért vásárolta meg az állam 2008-ban, a több mint ezer fotó a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe került. Valamivel többet, 1,3 millió eurót fizetett részben közadakozásból Pécs városa a több száz Zsolnay tárgyat tartalmazó Gyugyi-gyűjteményért, hogy ezzel nyithassa meg 2010-ben a Zsolnay Negyedet és az Európa Kulturális Fővárosa program legnépszerűbb kiállítását.

„A Seuso-kincsek a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának gyűjteményébe kerülnek beleltározásra. Jelenleg a tudományos kutatás zajlik, majd az anyag állandó kiállításon lesz látható a múzeum termeiben. Hasonló nagyságrendű vásárlás még sohasem történt eddig a magyar múzeumok történetében” – tájékoztatta lapunkat Csorba László főigazgató. Valóban nehezen elképzelhető, hogy a 4,5 milliárd forintos vételár felülmúlható, legfeljebb a Seuso-anyag még külföldön maradt darabjai érhetnek a nyomába, ha azok megvétele is szóba kerül. Az MNB Értéktár Programjának harmincmilliárdos összegéből lapzártánkig nem fogyott, de a döntéshozók már több pályázatot és kérelmet is megszavaztak, bizonyára hamarosan a közvélemény is értesül a döntésekről. Ez a keret abban különbözik minden más, műkincsvásárlásra biztosított állami kerettől, hogy itt kizárólag össznemzeti jelentőségű műkincsek, alkotások, relikviák, dokumentumok megvásárlására lehet pályázni, a periférikus vagy helyi igényekre ott van az NKA vonatkozó pályázata. A Közgyűjtemények Kollégiuma, illetve a miniszteri támogatások listáján látható, hogy az utóbbi kevesebb célra, de egyenként nagyobb összegeket nyújt, az előbbi akár 100-200 ezer forinttal is megtámogat egy-egy vásárlást. Mivel a lista mindenki számára elérhető az interneten, csak szemezgetünk az érdekes, jellemző adatokból, kiemelkedő összegekből.

A kormányonként, miniszterenként változó arányú (huszonöt–ötven százalék) miniszteri keretből sokáig messze a legmagasabb összeget a Kovács Gábor Alapítvány érdemelte ki, alkalmanként ötvenmillió forintot, egy, még Hiller István minisztersége alatt, 2008-ban kötött megállapodás értelmében. A Kogart nem közgyűjtemény ugyan, ám a támogatás mégiscsak egy „nemzeti” kortárs program finanszírozására szólt. 2008-ban a miniszteri keretből ötmillió forint ment az MNG-nek „két barokk festményre”, a Liszt Múzeumnak egymillió-hatszáznyolcvanötezer Liszt-hagyatékra, az Országos Széchényi Könyvtárnak (OSZK) nyolcmillió Haydn-kériratra. 2009-ben a Szépművészeti tizennyolcmilliót kapott egy „antik dombormű” megvásárlására, a Janus Pannonius hárommilliót Bukta Imre és Károlyi Zsigmond egy-egy művére, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum 2,026 milliót Gyenis Tibor, Bodóczky István és Szabó Dezső képeinek megvásárlására. A miniszter négyszázezer forinttal járult hozzá, hogy a Móra Ferenc Múzeum megszerezhesse Popovics Lőrinc Az éj piramisa című művét, ötszázezerrel, hogy a Szombathelyi Képtár Nagy Sándor Zoltán cím nélküli munkájának birtokosa legyen. 2010-ben a Ludwig Múzeum Csákány Istvántól, Kokesch Ádámtól, Baranyai Andrástól, Kaszás Tamástól és Pauer Gyulától vásárolt, ehhez 4,1 millió forintos hozzájárulást kapott – lehet, hogy ez nem fedezte teljesen a művek vételárát. A Miskolci Galéria hárommillió-nyolcszázhatvanezer forint támogatással vehetett a listán meg nem nevezett műtárgyakat. A Móra Ferenc Múzeum Szolláth György éremgyűjtő hagyatékából százhetvenhét éremhez jutott 1,2 millió forint támogatással. 2011-ben nem jutott pénz miniszteri keretből múzeumi gyarapodásra. 2012-ben a Skanzen hárommillió forintot kapott erdélyi tárgyak és fotógyűjtemény megszerzésére, a Természettudományi Múzeum ötmilliót, hogy megvásárolhassa Balásházy Imre lepkegyűjteményét.

A kollégiumi keretből egészen kiemelkedő, harmincmilliós összeget kapott tavaly Orosháza Báthory Júlia üvegművész hagyatékának megvételére, és ez csak az első ütem a háromból. (Az alkotó nevelt fia, a szintén üvegművész Szilágyi András birtokában lévő anyagot 155 millióra becsülték, a város kilencvenmillióért veszi meg három részletben, az ügyből lett némi bonyodalom Orosházán, még úgy is, hogy a városnak nem kerül pénzébe a tranzakció.) Ezzel az összeggel érdemes összevetni, hogy 2012-ben 2,2 millióval járultak hozzá egy Erdély Miklós-mű megszerzéséhez a Ludwig Múzeumba, a Móra Ferenc Múzeum egymilliót kapott egy cincérgyűjtemény megvételének egyik részletéhez, a Néprajzi 3,5 milliót Boglár Lajos hagyatékához, a Ferenczy Múzeum 1,5 milliót Heintz Henrik Keresztlevétel című művéhez. Egy évvel korábban Pauer Gyula és Szentjóby Tamás egy-egy műve ötszáz-, illetve hétszázezerért került a Ludwig Múzeumba, hárommillióért Barabás Miklós Kisfiú hegedűvel című festménye az MNG-be. A Nemzeti Múzeum Pulszky Ferenc hagyatékából tudott vásárolni 3,5 millió forintos támogatással, a Pest megyei múzeumoknak hétszázezer forint jutott tizenegy Gorka Lívia-kerámiára. A Skanzen innen is kapott kilencszázezer forintot az Erdély-projektre, valamint 1,2 milliót egy Hofherr R20–22 típusú izzófejes nyersolajtraktorra, amelynek vételárát a múzeum kétszázötvenezres önrésszel egészítette ki. 2010-ben a Ludwig Múzeum hétszázezer forintot nyert el egy Keserü Ilona-mű megvételéhez, a Ferenczy Múzeum ötszázezret, hogy megvehesse Modok Mária és Ilosvai Varga István egy-egy munkáját.

A Nemzeti Múzeum több kiemelkedő jelentőségű műtárgyegyüttessel is gyarapodott az elmúlt években, és azt gondolhatnánk, hogy az ország első, „nemzeti” gyűjteménye könnyebben juthat támogatáshoz. Csorba László főigazgató nem érzi a kedvezményezettséget, ha kívülről így néz ki, annak akár „optikai csalódás” is lehet az oka. „Az igaz, hogy a támogatásra ugyanúgy pályázóknak valójában különböző súlyúak a feladatai. A kulturális politika ennek megfelelően dönthet úgy, hogy az össznemzeti feladatot fontosabbnak ítéli az országos szakmai feladatnál, és így a szűkös forrásokból relatíve jobban támogatja a Nemzeti Múzeumot. Ebben az esetben pedig a Nemzeti Múzeum a helyzeti előnyéről nem tehet, hiszen az létének funkciójából ered. De ezt valójában csak elvi lehetőségként említem, mert inkább azt tapasztalom, hogy ha soron kívül kérünk bármit, azt alaposan meg kell indokolni. Mivel pedig ritkán kérünk soron kívül, és annak olyankor megvan az oka, amit erős érveléssel megtámogatunk, így ilyen esetekben el is szoktuk nyerni a rendkívüli támogatást.”

A Nemzeti Múzeum Történeti Tára többek között a magas rangú közjogi méltóságoktól is kér és kap valamilyen személyes tárgyat, így már birtokukban van Antall József pizsamája (amelyben az emlékezetes interjút adta 1991-ben), Medgyessy Pétertől és Gyurcsány Ferenctől egy-egy tollat kaptak, amelyekkel miniszterelnökként fontos kormányrendeleteket, nemzetközi megállapodásokat írtak alá, de Mádl Ferenc kedvenc öltönye, Sólyom László mobiltelefonja és aláírómappája is a gyűjteménybe került. Legutóbb Orbán Viktor ajándékozta a múzeumnak egy régebbi hátizsákját. „Aki fölemelkedik az ország vezető posztjára, és így óhatatlanul egy kicsit már belép a történelembe, annak legyen jellemző tárgyhagyatéka a nemzeti közgyűjteményben. Ezt fölismerve folytatnak kollégáim – immár a pártállam bukása óta – tudatos és rendszeres gyűjtőmunkát a politikai elit körében” – tájékoztat a főigazgató. A múzeum a rendelkezésére álló úgynevezett szakmai keret egy részét fordíthatja műtárgyvásárlásra. De ugyanebből kell finanszírozni a teljes tudományos tevékenységet, a konferenciákon való részvételeket, a tanulmányutakat, a kiadványokkal és egyéb tudományos programokkal (például a tervásatásokkal) kapcsolatos pályázati önrészeket.

A gyűjteménygyarapításra így ebből a pénzből éves szinten ritkán jut egy-két millió forintnál több. „A komoly gyarapodás forrása szinte mindig vagy a költségvetésen kívüli állami segítség vagy valamilyen szponzori támogatás. Amihez ingyen jut a múzeum, az klasszikusan a régészeti lelet, amikor »kilószámra« kerülhetnek be értékes és kevésbé értékes kerámia-, csont-, fa- és fémtárgyak a múzeumi raktárakba. De legalább ilyen fontos, hogy tucatszám kapjuk a kis ajándékokat a mindennapi élet területéről. Amióta a múzeum létezik, körülveszi honfitársaink szeretete és ragaszkodása, amelynek egyik klasszikus megnyilvánulása a tárgyajándékozás. A modern muzeológia régen felismerte ennek jelentőségét: azt, hogy ezek a tárgyak a nemzet millióinak tegnapi életéről olyasmit tudnak megőrizni, amire a csillogó-villogó, csodás ereklyekincsek nem képesek. Persze nem is ez a feladatuk, a két tárgycsoport valójában jól kiegészíti egymást. Időnként pedig roppant értékes és nagyméretű gyűjteményeket is kapunk ajándékba.” Csorba László kiemeli a Történeti Fényképtár teljesítményét, amelynek munkatársai olyan szoros és bizalmas kapcsolatokat ápolnak a világhírű magyar fotó még élő nagy öregjeivel, hogy tízezres nagyságrendben kapják meg kép- és negatívajándékaikat, amelyek ráadásul nemcsak az elmúlt évszázad riport elevenségű dokumentumai, de sokszor kivételesen szép műalkotások is. „Ács Irén, Hemző Károly, Wormser Antal nevét említhetem, de még folytathatnánk a sort. Habik Csaba egyedülálló fotódokumentációs gyűjteménye is páratlan ajándék a maga nemében. Ezekhez képest a vásárlással bekerülő anyag csekély mennyiségű, sokszor évente csak néhány darab, bár persze akadhat közöttük kivételes ritkaság is. A kétezres évek elején annyival jobb volt a helyzet, hogy Unger Ödön, a Londonban élő nagyszerű műgyűjtő kifejezetten műtárgyvásárlásra adott tekintélyes adományt a múzeumnak, és akkor a kollégák ebből a pénzből éveken át vásárolhattak kisebb-nagyobb értékes műtárgyakat magánszemélyektől vagy a műkincspiacon.” Csorba László az elmúlt évek szerzeményei között szemezgetve megemlíti Pálffy Miklós grófnak az 1792. évi koronázáson használt udvarmesteri pálcáját, amelyet a Szerencsejáték Zrt. segítségével szereztek meg egy bécsi aukciósháztól. Ez a típusú műtárgy eddig csak festményekről volt ismert, most került az első valódi példány a gyűjteménybe. A kormány anyagi segítségével jutottak egy igen értékes erdélyi ékszer- és ötvöstárgyegyüttes birtokába, amely a tudományos kutatás szerint számos olyan darabot tartalmaz, amely egykor alighanem Herzog Mór Lipót neves családi gyűjteményébe tartozott. „A Szent István-rend kétszázötven éves történetét bemutató kiállításunkra készülve sikerült megvásárolnunk egy páratlan tárgyat: az egykor Luxemburgi Zsigmond király által alapított nevezetes Sárkány-rend aranyjelvényének kis sárkánydarabkáját.” Nemrég Olaszországból érkezett igazi ritkaság ajándékba: Kossuth Lajos öt levele, amelyekben az olasz hadügyminisztériumnál sürgette a javítást a Magyar Légió tisztjeinek és legénységének ellátásában. Vásároltak nagymesterszobrot a szabadkőműves-gyűjtemény számára, elefántcsont miniatűrt és barokk tézislapokat a Képcsarnoknak, neolitikus női idolokat a Régészeti Tárnak. „És persze vannak rendszeres adományozóink is: külön köszönet a Magyar Nemzeti Banknak, amely minden frissen kibocsátott érméből azonnal küld múzeumi példányokat az Éremtárnak. Így kaptuk meg legutóbb a Robert Capa születési centenáriumára kiadott arany ötezer forintos emlékérmet is.”

A szakmúzeumoknak is számolniuk kell a konkurenciával, mert, mint láthattuk, egy cincérgyűjtemény sem feltétlenül kerül a Természettudományi Múzeumba (hanem történetesen a Móra Ferenc Múzeumban köt ki), így az irodalmi vonatkozású kéziratok, relikviák sem biztos, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM) kerülnek. Csorba Csilla, a múzeum igazgatója az OSZK-val és az Akadémiával is számol mint „konkurenssel”, ám a PIM gyűjtőköre is tágabb, mint az irodalom. A múzeumi költségvetésben szinte nulla a gyarapodásra költhető összeg, pályázati pénzekből vagy szponzoroktól remélnek támogatást. Vannak olyan hagyatékok, amelyek az örökösökkel való többéves együttműködés után kerülnek a múzeumba, de vesznek a műkereskedelemből (árverésen ma inkább csak könyvet) vagy külföldről, az emigráns irodalom emlékeiből. A szerzemények között van írásos hagyaték, író-költő könyvtárának része, szerkesztőségi archívum, használati tárgy, relikvia és hangzóanyag. Az elmúlt években került a múzeumba két hímzett párna, amelyek Lesznai Anna munkái, Kaffka Margit íróasztala, Petőfi bőr karosszéke és pénztárcája (amelyet Szendrey Júlia hímzése díszít, ezt több dokumentummal együtt a Szerencsejáték Zrt. támogatásával szerezték meg), valamint a költő aszódi tanára, Koren István nádpálcája. Egy vidéki régiségkereskedésben két évig hiába várt vevőre egy ruhásszekrény (állítólag nyolcvanezer forintért), amelyet Arany János vásárolt Júlia lányának kelengye gyanánt, és ugyanitt bukkantak egy faliórára, amely bizonyítottan szintén a család tulajdonában volt. Németh László egyik lányától olyan kézirategyütteshez (hatszáz levél, százötven vers, huszonegy naplófüzet) jutott a múzeum 2011-ben, hogy azonnal kétszeresére bővült a PIM Németh László-anyaga. Az NKA támogatásával sikerült megvásárolni negyvenkilenc kötetet Kosztolányi Dezső könyvtárából és egy különleges kötésű Jókai-sorozatot. A Párizsi Magyar Műhely szerkesztőségi anyagát a múzeum már 2005-ben megvásárolta, a közelmúltban viszont sikerült egy kapcsolódó avantgárd képzőművészeti anyagot is megszerezni Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor gyűjteményéből, többek között Bálint Endre, Pátkai Ervin, Major Kamill és Marosán Gyula műveivel. Az irodalmi múzeum gyarapodásának egy sajátos módja a hangtár bővítése, amely nyilvánvalóan költségekkel jár, még ha tárgyat nem is kell hozzá megvásárolni. Legutóbb az Emlékezések Ottlik Gézára interjúsorozattal bővült a múzeum hangzóanyaga.

Ugyancsak a Petőfi Irodalmi Múzeum a kedvezményezett az olyan NKA-pályázatokban, amelyekben a megvásárolt anyag a Kassák Múzeumot gyarapítja. A közelmúltban Bálint Endre menyének amerikai gyűjteményéből tudtak vásárolni, ehhez 1,8 millió forinttal járult hozzá az NKA, szintén innen érkezett a támogatás (az összeg nem egyértelmű, hiszen a PIM 980 ezer forintot nyert el, de az igény több más anyagra is vonatkozott) az Európai Iskolát alapító költő, újságíró és galériás, Pán Imre párizsi emigrációjából származó dokumentumegyüttes megvételére.

Szerző: Gréczi Emőke

Megjelent a MúzeumCafé 43. lapszámában