Victor Vasarely a 20. századi képzőművészet egyik legjelentősebb alakja, az „optikai festészet”, azaz op-art legfontosabb alkotója. Művei mindenütt óriási sikert arattak, nemcsak a galériákban és kiállításokon, de a populáris kultúrában is. Ebből a regényes életrajzból kiderül, honnan indult és hová jutott: a pécsi születésétől a budapesti tanulóéveken át franciaországi letelepedéséig. Végigkísérjük a szegénységtől a gazdagságig, az ismeretlenségtől a világhírig. A pikáns családi legendákból megismerjük szerelmeit, szenvedélyeit, és azt is megtudjuk, hogyan kapcsolódott össze életében művészet, üzlet és szerelem. Mindemellett megelevenedik előttünk a 20. század közepi Párizs mozgalmas kávéházaival, füstös és fülledt szalonjaival, galériáival, a kor legnagyobb festőivel és zenészeivel, filmeseivel, művészlegendákkal, galériatulajdonosokkal. Látjuk Franciaországot és Magyarországot a második világháború alatt, Párizs szerepének változását a nemzetközi művészvilágban és műkereskedelemben, Amerika mind nagyobb vonzerejét, New York lehetőségekkel teli csillogását. Végül tanúi vagyunk a francia vidéken eltöltött időskornak, a két fiú és az unoka felnövésének, egy művészcsalád konfliktusoktól sem mentes kiteljesedésének. Pierre Vasarely nem antik szobrot farag nagyapjának Philippe Dana újságíró közreműködésével, hanem lüktető családtörténetet ír, amelyben a 20. század kis- és nagytörténelme kavarog, és amiben a művészi elit világa és a vasárnapi gyöngytyúk is elfér. A végeredmény az invenciózus mester, Victor Vasarely életének és munkájának története, az alkotóé, aki mindenben izgalmas lehetőséget talál. Jelen, második, kibővített kiadás számára Pierre Vasarely a mából visszatekintve összefoglalta azokat az eseményeket, melyeket az 2019-es kiadásban nem említett, és azokat, melyek annak megjelenése óta történtek. Fordította (az Epilógussal bezárólag): Vígh Árpád. Az Utószót és a Függeléket Halápi Blanka fordításának átdolgozásával Jeney Zoltán és Balogh Endre készítette. Szaklektor (az Utószó és a Függelék kivételével): Kárpáti Kata. Szerkesztette: Balogh Endre. Olvasószerkesztő: L. Varga Péter. A borítót Szalay Miklós készítette Willy Maywald fotójának felhasználásával. A borító és a hátsó fül fotóit Pierre Vasarely bocsátotta a magyar kiadás rendelkezésére.

Victor Vasarely a 20. századi képzőművészet egyik legjelentősebb alakja, az „optikai festészet”, azaz op-art legfontosabb alkotója. Művei mindenütt óriási sikert arattak, nemcsak a galériákban és kiállításokon, de a reklámiparban és a divatban, a populáris kultúrában egyaránt. Ebből a regényes életrajzból kiderül, honnan indult és hová jutott: a pécsi születésétől, a felvidéki Pöstyénben töltött gyerekkortól a budapesti tanulóéveken át franciaországi letelepedéséig. Végigkísérjük a szegénységtől a gazdagságig, az ismeretlenségtől a világhírig, látjuk munka közben a reklámgrafikust és a feltörekvő alkotót. A pikáns családi legendákból megismerjük szerelmeit, szenvedélyeit, és azt is megtudjuk, hogyan kapcsolódott össze életében művészet, üzlet és szerelem. Mindemellett megelevenedik előttünk a 20. század közepi Párizs mozgalmas kávéházaival, füstös és fülledt szalonjaival, galériáival, a kor legnagyobb festőivel és zenészeivel, filmeseivel, művészlegendákkal, rafinált galériatulajdonosokkal. Látjuk Franciaországot és Magyarországot a második világháború alatt, Párizs szerepének változását a nemzetközi művészvilágban és műkereskedelemben, Amerika mind nagyobb vonzerejét, New York lehetőségekkel teli csillogását. Végül tanúi vagyunk a francia vidéken eltöltött időskornak, a gyerekek és az unoka felnövésének, egy művészcsalád konfliktusoktól sem mentes kiteljesedésének. Pierre Vasarely nem antik szobrot farag nagyapjának Philippe Dana újságíró közreműködésével, hanem lüktető családtörténetet ír, amelyben a 20. század kis- és nagytörténelme kavarog, és amiben a művészi elit világa és a vasárnapi gyöngytyúk is elfér. A végeredmény az invenciózus mester, Victor Vasarely életének és munkájának története, az alkotóé, aki mindenben izgalmas lehetőséget talál.

A mű: egy négy és fél méteres tigriscápa, egy ezerliteres akvárium megtöltve ötszázalékos formaldehides vízzel, és egy cím: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában. A szereplők: ismeretlen ausztrál halászok, Damien Hirst mint művész, Charles Saatchi és Larry Gagosian műkereskedő, Steven Cohen műgyűjtő, valamint háromszázezer látogató a londoni Ifjú Brit Művészek kiállításán – majd még sokan, nagyon sokan a berlini, New York-i kiállításokon. A mű története röviden: 1991. cápavásárlás 6000 fontért, Hirst a halászoktól (Saatchi pénzén); 1991. műtárgyvásárlás műkereskedelmi céllal 50 000 fontért, Saatchi megveszi Hirsttől. Majd a számos kiállítást követően, 2004-ben, immár Amerikában, Gagosian közvetítésével Cohen vásárolja meg 12 millió dollárért (azaz 6.25 millió fontért). És ő? Mennyiért adja tovább? Nem, ő nem adja el, és ez újra meglepő fordulat. Ő elajándékozza a New York-i Metropolitan Museum of Artnak. Művészek, műkereskedők és műgyűjtők, galériák, árverések és hírverések, és pénzek, nagyon nagy pénzek. Ez a műkereskedelem. Erről szól a könyv, amelyben nemcsak a nagyvilág műkereskedelmét, hanem a magyart is megismerhetjük.

A világ ma legdrágább műtárgya 450 millió dollárért kelt el egy árverésen – ezt a festményt „természetesen” férfi készítette. A legmagasabb összeg, amelyet mindeddig egy nő által festett képért kifizettek, 44,4 millió dollár volt. Ha az élő művészeket nézzük, a legértékesebb műalkotás ára, amelyet férfi készített, 91 millió dollár volt, ezzel szemben csupán 12,4 millió dollárt ért a legdrágább női munka. Jackson Pollocknak, az amerikai absztrakt expresszionizmus jeles művészének a legdrágább festményéért 200 millió dollárt adott egy gyűjtő, feleségének, a művészettörténetben ma már legalább olyan fontosnak tartott Lee Krasnernek viszont a jelenlegi csúcsára alig 11,6 millió dollár. A hasonló aránytalanságok sora még hosszan folytatható – és folytatódik is ebben a könyvben, amely a női alkotóknak a műkereskedelemben elfoglalt helyzetét járja körül, és a feltűnő különbségek okait keresve tekinti át a múzeumok gyűjteményezési és kiállításpolitikáját, a nemzetközi vásárok felhozatalát, végül több száz külföldi és magyar női alkotás aukciós szereplését a reneszánsztól napjainkig.

Tamara Łempickát mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó. Extravagáns, zseniális festő volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte. Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.Az 1920-as, ’30-as évek Párizsa betekintést enged az ellenállhatatlan, dekadens, pezsgő művészvilágba, hogy rajta keresztül jobban megismerjük a kubista és art deco művek, valamint alkotóik belső vívódásait, vágyait és a művészetek iránti rajongásunk eredetét.

Amikor a reneszánsz fénykorának három legnagyobb alakját sorolják fel, Leonardo da Vinci és Michelangelo után hagyományosan Raffaello következik, a grácia és a harmónia eszményi mestere. Különösen azért magasztalják, mert a legkomplexebb narratívákat és filozófiai fogalmakat is képes figurálisan ábrázolni.Művészetének értékelésekor azonban kevesebb figyelmet szentelnek arra az átütő erejű készségére, amellyel a vallásos érzület bemutatására képes.A Raffaello látomásai két tanulmányát Arasse 20 év különbséggel írta, az első a képben a látnok és a látomás viszonyát vizsgálja, míg a Sixtusi Madonna esetén a mű egésze tekinthető látomásnak, ahol a látnok maga a néző, aki Raffaello szerint az oltár előtt álló hívő.Képet nézni Daniel Arasse segítségével mindig a „figuratív gondolat”avagy a „figuratív szövedék” megfejtésének kalandja.

Album és katalógus A legteljesebb Fajó kiadvány. A művész munkái mellett sok saját szöveggel.

„Amit a kép megmutat, de nem fitogtat” – erről szól minden műelemzés, ezért keres rendező elvet az ikonográfia, és ennek megtalálása a műélvezet legfőbb forrása. A kalandhoz pedig Arasse-nál jobb vezetőt nemigen találhatunk. Ebben a kötetben hét tanulmányát egy új vezérlő elv szerint írta meg, melyet analitikus ikonográfiának nevezett el. A kép szüzséje(sujet) és az alkotó szubjektuma(sujet),- ahogy a francia szó egybeesése is azt mutatja, - egymásba épülését, és egymásra utalásait vizsgálja. „Elemzésemnek nem az a célja, hogy egy nevet kapcsoljunk egy műalkotáshoz, hanem az, hogy egy alkotásban megragadjuk, mivé tudott válni alkotójának köszönhetően (akinek viszont ismernünk kell a nevét ahhoz, hogy a képet megfelelően tudjuk értelmezni). Témám jól körülhatárolható: újabb és újabb konkrét eseteket elemezve szeretném megragadni azt, ami – túl azon, hogy egyedivé teszi az egyik vagy a másik műalkotást azon a sorozaton belül, amelyhez tartozik – magán viseli alkotójának személyiségjegyeit. Vagyis azt kutatom, miképpen van benne a Mózesben Michelangelo, a Noé részegsége című festményben Bellini, A Bölcsesség allegóriájában (Az idő múlásának allegóriája a bölcsesség által vezérelve) című képen Tiziano, akárcsak Mantegna a szignatúráiban, vagy Piero di Cosimo a Prométheusz mítosza című képen?”