Szinte forintra pontosan a tavaly őszivel megegyező, közel 300 milliós forgalmat produkált a Virág Judit Galéria októberi árverése. Az összehasonlítás csak a tavalyi őszi aukcióval korrekt, hiszen ez hagyományosan nem az aukciósházak erős szezonja, a csúcstételek inkább karácsony előtt kerülnek piacra. Az anyag így is színvonalas volt, amit a 86 százalékos elkelési arány is visszaigazolt. Ha a vásárlási szándékban nem is, de a vásárlásra szánt összegekben továbbra is érződött a potenciális vevők visszafogottsága: többségük a kezdőártól legfeljebb egy-két licitlépcső erejéig volt hajlandó elszakadni. Ők tehát jogos elégedettséggel távozhattak, hiszen a kikiáltott 159 mű többségét sikerült a becsérték alatt – esetenként jóval alatta – megszerezniük. A piac egészének azonban hosszabb távon aligha tesz jót, ha a gyűjtők azt látják, hogy a műtárgyaktól leginkább csak „áron alul” lehet megválni. Ezzel együtt is elismerésre méltó, hogy a becsértékes módszert bevezető árverőházak kitartanak a modell mellett. Ez számukra egyelőre nemcsak előnyökkel jár, hiszen a becsérték alsó határa a potenciális magyarországi gyűjtők tudatában inkább még amolyan felső korlátként él, és csak az annál alacsonyabban leütött tételt tekintik jó vételnek. Ebben a hitükben csak tovább erősíti őket az indulóárak és a becsértékek között az utóbbi árveréseken – nem csak a Virág Judit Galériában – tapasztalható, növekvő különbség. A külföldi árverezőházak csak a becsértéket adják meg a katalógusokban, így a kikiáltási árakat az utolsó pillanatban is módosítani tudják az előzetesen tapasztalt érdeklődés, a vételi megbízások és a telefonos licitek száma alapján – vagy akár még a helyszínen is, a terem hangulatát figyelembe véve. Talán – az ez ellen szóló érvek dacára – érdemes lenne megpróbálkozni nálunk is az indulóárak elhagyásával.

A kínálatban több olyan tétel szerepelt, amely nemcsak művészi kvalitásai, hanem kultúrtörténeti dokumentumértéke miatt is kiemelt figyelmet érdemelt. Mindenekelőtt Patkó Károly 1931-ben festett nagyméretű vászna, A Római Magyar Akadémiában (Szalonban) tartozik ebbe a kategóriába, amelyen háttal ülve a festőtárs Molnár C. Pál is látható. A kép a harmincas–negyvenes években még több itthoni kiállításon is szerepelt, később azonban külföldi magángyűjteménybe került. Több évtizedes távollét után tért vissza most Budapestre és jutott – néhány licitlépcsőt emelkedve – a becsértéktől elmaradó, 26 milliós áron új tulajdonosához. Művésztársak, méghozzá világhírű külföldi alkotók szerepelnek két Rippl-Rónai-munkán is: a Maillol festi feleségemet című, 1899-es olajkép az 1930-as évek óta egy amerikai magángyűjteményt gazdagított, és most jó áron, 8,5 millióért cserélt gazdát, míg az egy évtizeddel későbbi pasztell, a Pierre Bonnard és egy párizsi modell ennél is magasabb áron, 12 millióért kelt el.

A többi vezető tétel sorsa vegyesen alakult: Nemes Lampérth József egy korábbi árverésen már szerepelt folyóparti tája a várakozásokat meghaladva, 34 millió forinttal az este legmagasabb árát hozta. Berény Róbert kitűnő provenienciájú, reprodukált pipás csendélete közvetlenül az aukció után alapáron, 15 millióért ment tovább. Kádár Béla art deco hölgyéért 8,5, ifj. Markó Károly firenzei látképéért pedig 8 millió forintot adtak. Nem kelt viszont el Hollósy Simon korai, Münchenben festett jelenete, a 12–18 millió forintra tartott Vidám helyőrség, Brodszky Sándor 9–12 millióra becsült balatoni tájképe és Kmetty János 1916 körül festett, sokszorosan kiállított és reprodukált álló női aktja, amelyet 4 millió forintról indítottak.

Ziffer, Jándi, Kádár Géza, Nagy Oszkár, Börtsök, Mikola és Boldizsár munkáival igen gazdag volt a nagybányai választék, s az említett alkotók festményei kivétel nélkül vevőre is találtak. Egy Zazar-parti táj képviselte Aba-Novák Vilmost is; az 1925-ös olajképet becsértékének sávjában, 8,5 millióért ütötték le.

A heves licitcsatát kiváltó kevés mű közé tartozott László Fülöp női portréja, amelyet végül 1 millióról indulva messze becsértéke felett, 4,8 millióért vittek el, továbbá a mozgalmas népi életképeivel egykoron népszerű Mousson Tivadar Novemberi ruhavására, amelynek ára 100 ezerről egészen 700 ezer forintig kúszott.

Az utóbbi időben – főleg azt követően, hogy a Blitz Galéria meghirdette havi rendszerességű, zömmel kortárs aukcióit – újra fellángolt a szenvedélyes vita arról, mennyire szerencsés, különösen a műtárgypiac mai helyzetében, az élő művészek munkáinak aukciós szerepeltetése. A támogatók a pozitív nemzetközi tapasztalatokra hivatkoznak és arra, hogy ebben a szektorban is szükség van a tájékozódáshoz a nyilvános árakra, míg az ellenzők szerint az aukciók tönkretehetik számos művész hosszú idő alatt felépített ázsióját. Virág Judit ebben a vitában úgy foglal állást, hogy csak olyan munkákat visz kalapács alá, ahol igen jó esély mutatkozik arra, hogy a piac a jelenlegi állapotában is visszaigazolja a korábban elért árakat. Ez egyben azt is jelenti, hogy aukcióin nagyon kevés kortárs képre lehet licitálni, de választását az élet ezúttal is igazolta: Keserü Ilona ismert 1980-as olajképe, a Mind kikiáltási árának több mint kétszereséért kelt el, és 5 millió forinttal az utóbbi idők egyik legjobb kortárs aukciós árát hozta, míg az árverésein rendszeresen szereplő Váli Dezső egyik 1999-es műteremképéért a becsértéket is meghaladó összeget, 900 ezer forintot fizettek.

A festmények mellett szerepelt a kínálatban Schaár Erzsébet bronzplasztikája, amely 2 millió forintért váltott tulajdonost, valamint épp egy tucat Zsolnay kerámia. Ezek valamennyien új gazdára találtak; a legmagasabb árat, 3,2 milliót egy Mattyasovszky-Zsolnay László által tervezett, pontosan 100 éves csigás díszdoboz érte el.

Az árverés technikai újdonsága volt, hogy ezúttal először lehetett online is élőben követni az aukciót, s egyben licitálni is – már ez alkalommal többen éltek a lehetőséggel.

Emőd Péter

Megjelent a Műértő 2013. novemberi lapszámában