Létezhet-e művészet bankárok nélkül? – bankárok és műkereskedők konferenciája Olaszországban a pénzvilág és a művészet kapcsolatáról

Amíg Olaszország újonnan kinevezett kormánya minden erejével azon van, hogy az euró milliárdokban eladósodott országát a válságból kivezesse, addig Firenzében, a Palazzo Strozziban 100 bankárból, befektetőből, gyűjtőből, kurátorból, régiségkereskedőből és akadémikusból álló csoport gyűlt össze a világ országaiból azért, hogy részt vegyen azon a zártkörű konferencián, amelynek fő témáját a pénzvilág és a művészet jövőjének kérdése körül kialakult vita adta. A meghívottak között volt Mervin King, a Bank of England vezetője, az Európai Központi Bank és az Egyesült Államok központi jegybankjának felső vezetése, a Svájci Nemzeti Bank képviselői, Bill Ruprecht, a Sotheby’s elnök-vezérigazgatója, valamint Thomas Krens, a Guggenheim Alapítvány egykori igazgatója is.

A konferencia apropójául az ez év szeptemberében megrendezésre került „Pénz és Szépség. Bankárok, Botticelli és a hiúságok máglyája”című kiállítás szolgált, amelynek szintén a Palazzo Strozzi ad január végéig otthont. James Bradburne-nek, (a Palazzo Strozzi Alapítvány igazgatójának) a kiállítás megnyitóján elhangzott mondata, miszerint „Ha nem lettek volna bankárok, reneszánsz sem lett volna”, egyben a tárlat mottójaként is értelmezhető.

 Az egy napig tartó, a pénzvilág legbefolyásosabb személyeit egy asztalhoz ültető konferencia a sajtó teljes kizárásával zajlott le. A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy a 21. századi nyugati világ a 15. századi Firenze történetéhez hasonlítható pályát írt le: az egykoron pénzügyi és kulturális központként működő városállam a 16. századra elvesztette addigi vezető szerepét és lassú hanyatlásnak indult. Úgy látszik a történelem megismételte önmagát, hiszen a 2008-ban begyűrűző válság óta a világ pénzügyi és kulturális központjai Nyugatról Keletre helyeződtek át. Ennek megfelelően a művészeti piac is új területeket keresett magának: Kína mellett, India, Szingapúr, Tajvan, valamint a Perzsa-öböl országai jelentenek új és biztos piacot a műkereskedelem számára. A konferencia folyamán a résztvevők között heves vita alakult ki annak kapcsán, hogy vajon egy gazdasági központ minden esetben kulturális központtá válik-e, abban azonban egyet értettek, hogy a művészeti alkotásokra ott alakul ki kereslet, ahol pénz van rá.

 Napjainkban egyre több ország ismerte fel, hogy az imázsépítéshez legmegfelelőbb út a kultúra. Az olyan erős gazdasági potenciállal rendelkező országok, mint amilyen például Kína, állami ügyként tekintenek a művészetpártolásra, hatalmas összegeket vonnak el az államkasszából és fordítanak műtárgyvásárlásokra, illetve reform intézkedések sorával igyekeznek a kulturális ágazatot fellendíteni. A kínai példát hallgatva, a delegáltak közül többekben felmerült a kérdés, hogy vajon serkentőleg hat-e a művészeti kreativitásra az, hogyha azt politikai intézkedések keretei közé szorítják.

  A kínai példával felmerülő kérdés, miszerint hogyan lehetne állami pénzeket bevonni a szinte kizárólag magántőkéből fenntartott művészeti iparágba, a nyugati világ, egész konkrétan Európa keretein belül vizsgálva egészen más konklúzióra juttatta a konferencia résztvevőit. Abban mindenki egyet értett, hogy napjainkra az állami finanszírozás lehetőségei igen szűkös kereteken belül mozognak, ezért új modellek után kell nézni.

Magyarországon is szükségszerű lenne egy állandó fórum, vagy egy hasonló konferencia, ahol nem csak az állam és a múzeumi vezetők ülnek egy asztalhoz, hanem olyan pénzügyi befektetők, cégvezetők, műkereskedők, műgyűjtők is, akik üzleti lehetőséget látnak a művészet, azon belül is a hazai kortárs művészet támogatásában, nemzetközi színtéren történő népszerűsítésében. 

2011. 12. 01.