Az olasz Patrizia Sandretto Re Rebaudengo számára a műgyűjtői lét nem merül ki a műtárgyak megvásárlásában. "Soha nem vettem műalkotást csak azért, hogy a házam falát díszítsem" – mondta nemrég egy interjúban. Patrizia nem csupán a világ egyik legjelentősebb gyűjtője, hanem a kortárs művészet egyik legfontosabb mecénása is. Cikkünkben röviden bemutatjuk munkásságát, filozófiáját, illetve az otthonában található, egyéni kollekciójának kimagasló darabjait.  

Re Rebaudengo a 90-es évek elején kezdete meg műgyűjtői tevékenységét. Célja a kezdetek óta, a fiatal olasz és külföldi művészek támogatása, népszerűsítése, illetve műveiknek nyilvános kiállítsa. A művészet iránti szenvedélye 1995-ben szervezett tevékenységgé alakult át, ekkor alapította meg olaszországi Guarene d'Albában a Fondazione Sandretto Re Rebaudengo kortárs művészeti alapítványt és galériát. Mindemellett több nemzetközileg meghatározó intézmény, kulturális bizottság tagja (pl.: New York-i MoMA és a londoni Tate Nemzetközi Tanácsának résztvevője).  

Az 1990-es évek eleje óta hatalmas gyűjteményt hozott létre: Damien Hirst, Maurizio Cattelan, Anish Kapoor, Helen Marten, Cindy Sherman, Wolfgang Tillmans és Doug Aitken  - csak néhány név, amely a több mint 1500 kortárs műalkotást magába foglaló gyűjteményében szerepel. A Fondazione, Olaszország egyik első magán művészeti alapítványa, galériája. 1997-ben kezdte meg működését a guarénai Palazzo Re Rebaudengóban, majd Torinóba költözött. A Claudio Silvestrin által tervezett jelenlegi helyiség egy több mint 1500 négyzetméteres kiállítóteret, valamint egy könyvesboltot, előadótermet, oktatási részleget és egy éttermet foglal magában. A fő tárlatok mellett az alapítvány és épülete évente fiatal kurátorok rezidenciaprogramjának, díjátadóknak, előadásoknak és filmvetítéseknek, valamint zenei, színházi és táncelőadásoknak ad otthont.  

A Fondazione Sandretto Re Rebaudengo épülete 
Forrás: fsrr.org 

Patrizia pontosan 1992-ben kezdett bele a kortárs műalkotások gyűjtésébe, előtte nem is tanult művészetet. Két első műtárgyát (Anish Kapoor munkák) Londonban vásárolta, miután számos múzeumot, galériát és műtermet látogatott meg egy gyűjtő barátja kíséretében.  

„Még mindig emlékszem az Anish műtermében tett látogatásomra, a padlón lévő pigment és por volt az a pillanat, amikor minden megváltozott számomra.” – meséli az Artsy-nak. 

A kezdetetektől tudta, hogy a társadalmi és politikai témákhoz kapcsolódó műveket akar vásárolni.  Úgy véli, hogy a műalkotások képesek elmesélni a jelen történetét és előrevetíteni a jövőt. A művészekkel való személyes találkozás már a korai stádiumban is fontos része volt a gyűjtői módszerének. Még most, 30 év után is nagyon fontos számára, hogy megismerje a művészeket, meglátogassa a műtermeiket és időt töltsön velük.  

”Amikor úgy döntöttem, hogy létrehozom a Fondazione-t, fontos volt, hogy visszaadjam azt, amit szerencsésen kaptam a művészektől. Számomra fontos, hogy visszaadjam a közösségnek, amelyben élek.” – fogalmaz a gyűjtő.  

Az Alapítvány és a galéria létrehozásának fő motivációi a művészek támogatása és a kollekció szemléltetése mellett, az olasz múzeumi intézmények hiányában gyökerezett. „…valóban úgy gondoltam, hogy egy művészeti gyűjteménynek nem szabad raktárban maradnia”.  

A nonprofit intézményt három cél vezérli. Az első és legfontosabb a művészek támogatása. A guarénai és a torinói terekben, illetve a Velencében található szigetükön egyaránt rendzenek kiállításokat. Spanyolországban szintén több tárlatot valósítottak már meg, ugyanis Patrizia 2017-ben erre a területre is kibővítette az Alapítvány hatókörét. A második cél az oktatás. Számos integrációs munkát bonyolít, az intézmény és munkatársai együtt dolgoznak a pedagógusokkal, kétéves kortól kezdve gyerekekkel is foglalkoznak, egyaránt vannak programjaik a speciális igényű emberek számára. A galériában fiatal mediátorok dolgoznak, minden évben indítanak a fiatal kurátoroknak szóló rezidens programot. A Fondazione működése során kulcsfontosságú továbbá a múzeumokkal és akadémiai intézményekkel való együttműködés kiépítése. A közelmúltban Sanghajban, Ecuadorban, Londonban és Madridban mutattak be műveket a gyűjteményből. 

„A gyűjtői szerepem az évek során átalakult. Gyűjtő vagyok, de egyben mecénás is. Tényleg úgy gondolom, hogy a mecénásnak lenni ma úgy határozható meg, hogy támogatom a művészek karrierjét és gyakorlatát, lehetőséget biztosítok számukra, hogy kiállíthassák munkáikat, és igyekszem szem előtt tartani, hogy a végső cél az ő sikerük, kutatásaik és karrierjük kiteljesedése.” – fogalmaz Sandretto Re Rebaudengo.  

Installált műalkotások Patrizia Sandretto Re Rebaudengo torinói otthonában, Olaszországban. Balra és jobbra: Allan McCollum, Plaster Surrogates, 1989; középen: Cindy Sherman, Cím nélkül #514, 2010-2011. 
Forrás: Artsy / Camilla Ferrari 

Fontosnak tartja a galériák támogatást is, hiszen ezek adnak leginkább lehetőséget arra, megismerjük a művészeket. Szerinte a galériák végzik a nehéz munkát, mivel dolgozóiknak kell megtalálniuk az egyes alkotókat, akiket támogatniuk kell.  Mindig a galérián keresztül vásárol műveket, ritka kivételeket csak az aukciós vásárlások jelentenek.  

Patrizia kollekciója erősen megmutatja a személyiségét. „Egy gyűjtemény olyan, mint egy történet, amely epizódokon és találkozásokon keresztül folyik, összekötve a gyűjtő életrajzát a művészekkel, a műtermekkel és a várossal, ahol élnek. A gyűjtés számomra bizonyos értelemben olyan, mint a felfedezés, és a világ térképének megrajzolása.” – magyarázza.  

Installált műalkotások Patrizia Sandretto Re Rebaudengo torinói otthonában, Olaszországban. Balra: Tony Cragg, European Culture Myth, Annunciation, 1983; középen: Klara Hosnedlova, Cím nélkül (a Sakura Silk Moth című sorozatból), 2021; jobbra: Wolfgang Tillmans, Greifbar 48, 2017. 
Forrás: Artsy / Camilla Ferrari 

Gyűjteményét kezdetben öt témára oszlott: olasz, brit, Los Angeles-i művészek mellett erősen jelen van női művészet, továbbá fotográfia (köztük található 3000 db történelmi fénykép, amely 1839 és 1910 között készült), illetve a videók. Újonnan megjelenő témák a technológiát és a mesterséges intelligenciát érintik. Olyan művészekkel dolgozott már együtt Martine Syms és Sougwen Chung.  

„…úgy gondolom, hogy egy gyűjtemény az embert képviseli. Azoknak az alkotóknak a műveit vásárolom meg, akikről úgy gondolom, hogy valóban ezt képviselik és azt a pillanatot, amelyben élünk. Így építettem fel a gyűjteményt, mint a művész életrajza és az én életrajzom közötti fontos kapcsolatot.” 

A gyűjtő az Artsy-nak adott interjújában elmondta, hogy a kollekciójában lévő összes mű fontos számára, minden egyes mű esetében emlékszik arra a pillanatra, amikor megvásárolta. Kedvenc darabjai közül kiemelte például Maurizio Cattelan, Bidibidobidiboo című alkotást, amelyet 1996-ban szerzett meg. Úgy véli, hogy ez a mű remekül reprezentálja Olaszországot, „amikor megláttam, szerelem volt első látásra”. Figyelemmel kíséri az új generáció művészeit, jelenleg erősen érdeklődik  Simone Leigh, Marguerite Humeau, Lawrence Abu Hamdan, Giulia Cenci, Jumana, Lenz Geerk, Salman Toor és Walter Price munkássága iránt is.  

Installált műalkotások Patrizia Sandretto Re Rebaudengo torinói otthonában, Olaszországban. Balról jobbra: Jana Euler, GWF 4, 2019; Paulina Olowska, Backstage-Belorussian Ballet, 2018. 
Forrás: Artsy / Camilla Ferrari 

Arra a kérdésre, hogy mit javasolna a kezdő műgyűjtőknek Patrizia Sandretto a következő választ adta:  

„Nicholas Logsdail azt mondta, hogy "használd a fejed", és szerintem minden gyűjtőnek ezt kell tennie. Tényleg úgy gondolom, hogy a gyűjtés munka, nem pedig hobbi. Olvasni, beszélgetni és érteni kell. Ez nagyon fontos, különösen akkor, amikor elkezded. Edzeni kell a szemet, lásson minél több műalkotást, hogy megértse, mi az érdekes, mi a jó művészet.”  

Hozzátette, hogy hogy ne féljünk, ha valamit nem értünk azonnal. Kiemelte a kíváncsiság és a szenvedély fontosságát:  „szenvedéllyel lehet igazán kialakítani a művészet iránti szeretetet.” 

Forrás: Artsy 

Szerző: műtárgy.com 

Címlapkép: Patrizia Sandretto Re Rebaudengo torinói otthonában, Olaszországban, műalkotásokkal. Balról jobbra: Wolfgang Tillmans, Greifbar 48, 2017; Wangari Mathenge, The Ascendants IX (Just Like My Parents' House, I've Become A Visitor), 2020; Pietro Consagra, Ferro trasparente blu, "Addio Cimabue", 1966; és Pietro Roccasalva, La sposa occidentale, 2021. 

Címlapkép forrása: Artsy